Safe were those
evenings of the pre-war world
When firelight shone on green linoleimc,
( heard the church bells hollowing out the sky,
Deep beyond deep, like never-ending stars,
And turned to Archibald, my safe old bear,
Whose woollen eyes looked sad or glad at me,
Whose ample forehead I could wet with tears,
Whose half-moon ears received my confidence,
Who made me laugh, who never let me down.
I used to wait for hours to see him move,
Convinced that he could breathe. One dreadful day
They híd him from me as a punischment:
Sometimes the desolation of that loss
Comes back tom e and I must go upstairs
To see him in the sawdust, so to speak,
Safe and returned to his idolator…
The sunlit weeks
between were full of maids:
Sarah, with orange wig and horsy teeth,
Wass o bad-tempered that she scarcely spoke:
Maud was my hateful nurse who smelt of soap
And forced me to eat chewy bits of fish,
Thrusting me back to babyhood with threats
Of nappies, dummies and the feeding bottle.
She rubbed my face in messes I had made
And was the first to tell me about Hell,
Admitting she was going there herself.
Sometimes, thang God, they left me all alone
In our small patch of garden in the front,
With clinker rockery and London Pride
And barren lawn and lumps of yellow clay
As mouldable as smelly Plasticine.
I used to turn the heavy stones to watch
The shiny red and waiting centipede
Which darted out of sightv, the woodlouse slow
And flat, the other greyish-bluey king
Which rolled into a ball till I was gone
Out of the gate to ventura down the hill.
’You’re late for
dinnes, John’. I feel again
That awful feeling, fear confused with thrill,
As I would be umbuttoned, bent across
Her starchy apron, screaming ’Don’t – Maud – don’t!’
Till dissolution, bed and kingly fur
Of agéd, uncomplainincg Archibald.
5. John Betjeman: Harangszóra hívva, 1. fejezet, 1914. előtt
A háború előtti világ estéi biztonságosak voltak,
amikor a tűzfény zöld linóleumon csillant,
hallottam a templomharangokat, ahogy kivájják az eget,
mélyen a mély mögött, mint soha véget nem érő csillagok,
és Archibaldhoz fordultam, a régi, biztonságos mackómhoz.
Gyapjú szeme hol szomorúan, hol vidáman nézett rám,
széles homlokát könnyeimmel nedvesíthettem,
félhold fülei befogadták a titkaimat.
Nevettetett, sosem hagyott cserben.
Órákig vártam, hátha megmozdul,
meg voltam győződve róla, hogy lélegzik.
Egy rettenetes napon elrejtették előlem, büntetésből.
Néha a veszteség sivársága visszatér,
és fel kell mennem az emeletre,
hogy lássam őt, úgymond, a fűrészporban:
biztonságban, visszaadva annak, aki imádta.
A közben eltelt, napfényes hetek szolgálókkal
teltek.
Sarah narancsszín parókával és lófogakkal,
olyan rosszkedvű volt, hogy alig szólt.
Maud volt a gyűlölt dajkám, szappanszagú,
aki rágós haldarabokat erőltetett belém,
és fenyegetésekkel taszított vissza a csecsemőkorba:
pelenkákkal, cumival, etetőüveggel.
Beledörzsölte az arcomat a rendetlenségbe, amit csináltam,
és ő volt az első, aki a pokolról beszélt nekem,
bevallva, hogy ő maga is oda tart.
Néha – hála Istennek – teljesen magamra hagytak
a ház előtti kis kertdarabban,
salakköves sziklákkal, London Pride-dal,
kopár gyepfelülettel és sárga agyagdarabokkal,
olyan formálhatókkal, mint a büdös gyurma.
A nehéz köveket forgattam, hogy lássam
a fényes vörös, lesben álló százlábút,
amely azonnal eltűnt, a lassú és lapos pinceászkát,
és a másik, szürkéskék királyt,
amely gömbbé zárult, míg el nem mentem
a kapun át, lefelé a dombon.
„Késés a vacsoráról, John.” Újra érzem
azt a szörnyű érzést, a félelemmel kevert izgalmat,
ahogy kigombolnak, áthajlítanak
a keményített kötényen, én pedig sikítok: „Ne – Maud – ne!”
míg minden feloldódik: az ágy,
és Archibald királyi szőre,
az idős, panaszt nem ismerő mackó.
2026. január 12.
Mesterséges intelligencia segítségével
