71. Sir Walter Ralegh: A fiamnak (fordítás)

 71. Sir Walter Ralegh: To My Son

Three things tehere be that prosper all apace

And flourish, while they grow asunder far;

But on a day, they meet all in a place,

And when they meet they one another mar.

And they be these: the Wood, the Weed, the Wag.

The Wood is thar that makes the gallows tree;

The Weed is that that strings the hangman’s bag;

The Wag, my pretty knave, betokens thee.

Now mark, dear boy – while these assemble not,

Green springs the tree, hemp grows, the wag is wild;

But when they meet, it makes the timber rot,

It frets the halter, and it chokes the child.

Then bless thee, and beware, and let us pray

We part not with at this meeting-day.

71. Sir Walter Ralegh: A fiamnak

Három dolog van, mi gyorsan virul,

S virágzanak is egymástól távol;

De egy napon, ha sorsuk összefut,

Egymást marják szét, s a végzet ránk kóstol.

E három ez: a Fa, a Fű, s a Fiú.

A Fa az, melyből bitófa feszül;

A Fű a kender, mit a hóhér fon;

A Fiú, te kis gazfickó, te vagy belül.

Figyelj hát, gyermek – míg külön vannak,

Zöldell a fa, nő a kender, s te élsz;

De ha találkoznak, a rönkök rohadnak,

Elszakad a hurok, s a gyermek elvész.

Áldjon az ég, s vigyázz, érted imádkozom:

Ne tarts velük ezen a gyásznapon.

Történelmi háttér: Sir Walter Ralegh (1552–1618) az angol reneszánsz egyik legszínesebb alakja: tengerész, felfedező, udvaronc és költő. Ebben a sötét humorú versében fiát, Watet inti óvatosságra a törvényszegéstől. A sors iróniája, hogy fia 1618-ban egy dél-amerikai expedíció során esett el, apját pedig nem sokkal később, hazatérése után I. Jakab király végeztette ki. A tragédia hátterében a király kétszínűsége állt: bár hivatalosan békére törekedett a spanyolokkal, titokban elküldte Ralegh-t, hogy hozzon aranyat a spanyol területekről. Amikor az akció diplomáciai botrányba torkollott, Jakab a spanyolok kiengesztelése érdekében kivégeztette a költőt. Ralegh utolsó szavai a bárd élét érezve ezek voltak: „Ez egy éles gyógyír, de minden betegségre gyógyírt ad.”

2026. február 26.

Gemini mesterséges intelligencia segítségével

70. Matthew Prior: Egy rangos gyermekhez (Ötéves; a szerző negyven) (fordítás)

  70. Matthew Prior: To a Child of Quality

Five Years old; The Author Forty

Lords, knights, and squires, the num’ rous band,

    That wear the fair Miss mary’s fetters,

Were summon’d, by her high command,

    To show their passions by their letters.

My pen amongst the rest I took,

    Lest those bright eyes that cannot read

Shou’d dart their kindling fires, and look,

    The power they have to be obey’d.

Nor quality, nor reputation,

   Forbid me yet my flame to tell,

Dear five years old befriends my passion,

    And I may write till she can spell.

For while she makes her silk-worms beds

    With all the tenger things I swear,

Whilst all the house my passion reads,

    In papers round her baby’s hair.

She may receive and own my flame,

    For tho’ the strictest prudes shou’d know it,

She’ll pass for a most virtuous dame,

   And I for an unhappy poet.

Then too alas! when she shall tear

    The lines some younger rival sends,

She’ll give me leave to write I fear,

    And we shall still continue friends;

For, as our fiddrent ages move,

    ’Tis so ordain’d, wou’d fate but ment it,

That I shall be past making love

    Ehen she begins to comprehend it.

70. Matthew Prior: Egy rangos gyermekhez

(Ötéves; a szerző negyven)

Lordok, lovagok s fegyvernökök hada,

    Kik a szép Mary béklyóit hordják,

Parancsára gyűltek ma össze mind,

    Hogy levelekben vallják meg hódolatuk adóját.

Tollat fogtam én is a többiek közt,

    Félve, hogy e ragyogó szemek – bár olvasni nem tudnak –,

Tüzet szórnak rám, s megmutatják nekem,

    Hogy hatalmuk van, s parancsuknak nincs útja.

Sem rang, sem hírnév nem tiltja meg most,

    Hogy lángoló szerelmemet elébe tárjam,

A drága öt év barátja e szenvedélynek,

    S írhatok bátran, míg ő betűzni nem tanul, várjam.

Mert míg selyemhernyóinak ágyat készít

    A gyengéd szavakból, miket esküvel írtam,

S a ház népe olvassa lángoló soraim,

    Mik babája haján papír-tekercsként fityegnek vígan:

Ő fogadhatja és magáénak vallhatja tüzem,

    S bár a legszigorúbb álszent is megtudná,

Őt erényes hölgynek tartaná a világ,

    Engem pedig csak egy boldogtalan poétának látna.

S jaj, akkor is, mikor majd széttépi

    Az ifjabb vetélytársak szerelmes sorait,

Félek, nekem megengedi majd, hogy írjak,

    S barátok maradunk, őrizve a múlt romjait.

Mert ahogy különböző korunk telik,

    Úgy rendeltetett – bár a sors javíthatna ezen –,

Hogy én már túl leszek minden szerelmen,

    Mire ő felfogná, mi is az, s miért epedem.

2026. február 24.

Gemini mesterséges intelligencia segítségével

69. vers társa: Winthrop Mackworth Praed: A Szépség és látogatói (fordítás)

 

Winthrop Mackworth Praed: Beauty and Her Visitors

Ez a vers a 69. párja. Ott a Gyermekkor kapott látogatókat, itt pedig a Szépség (Beauty). Ez egy rövid, csattanós mű.

I saw fair Beauty in her tower,

The winds of eve were around her;

She sat as a queen in a garden bower,

And the robe of her state was around her:

The Moon was clear, and the Stars were bright,

And the Earth below was a thing of light,

And the world was a world of pleasure;

And she, in her golden treasure!

There came a Boy with a golden key,

And a step as light as a fairy;

And he sang a song of the summer sea,

And his look was blythe and airy:

’I come,’ he said, ’from the land of dreams,

To lead thee away to the silver streams,

Where the flowers are always blowing,

And the fountains are always flowing!’

’Stay!’ said a Voice of hollow tone,

’Stay!’ said a Form of sorrow;

’The world of light is a world of stone,

And the night must come to-morrow:

The streams will fail, and the flowers will die,

And the stars will fade from the evening sky,

And the heart will be cold and weary,

And the path will be dark and dreary!’

Winthrop Mackworth Praed: A Szépség és látogatói

Láttam a szép Szépséget tornyában,

Az est szelei jártak körülötte;

Mint királynő ült kerti lugasában,

S hatalmának palástja őt befedte:

A Hold tiszta volt, a csillagok égtek,

A lenti világ fényben úszott éppen,

S az egész mindenség öröm volt csupán;

Ő pedig ott ült, arany kincse lányán.

Jött egy Fiú, arany kulccsal kezében,

Lépte oly könnyű, mint egy tündéré;

Nyári tengerről dalolt énekében,

Tekintete vidám volt, s az éteré:

„Álmok országából jövök,” – így szólt, –

„Hogy elvigyelek, hol ezüst patak folyt,

Ahol a virágok mindig nyílnak,

S az élő források sosem apadnak!”

„Várj!” – szólt egy hang, üresen s mélyen,

„Várj!” – szólt egy Alak, a bánat maga;

„A fény világa csak kő a sötétben,

S a holnapra eljön az éj haragja:

A patak kiszárad, a virág elpusztul,

Az alkonyi égről a csillag lealkonyul,

A szív hideg lesz és fáradt, nehéz,

S az út sötét, hol csak a pusztaság néz!” 

2026. február 24.

Fordította: Gemini

 

69. Winthrop Mackworth Praed: A Gyermekkor és látogatói (fordítás)

69. Winthrop Mackworth Praed: Childhood and His Visitors

Once on a time, when sunny May

    Was kissing up the April showers,

I saw fair Childhood hard at play

    Upon a bank of blushing flowers:

Happy – he knew not whence or how, -

    And smiling, - who could choose but love him?

For not more glad than Childhood’s brow,

    Was the blue heaven that bream’d above him.

Old Time, in most appaling wrath,

    That valley’s green repose invaded;

The brooks grew dry upon his path,

    The birds were mute, the lilies faded.

But Time so swiftly wing’d his flight,

    In haste a Grecian tomb to batter,

That Childhood watch’d his paper kite,

    And knew just nothing of the matter.

With curling lip and glancing eye

    Guilt gazed upon the scene a minute;

But Childhood’s glance of purity

    Had such a holy spell within it,

That the dark demon tot he air

    Spread forth again his baffled pinion,

And híd his envy and despair,

   Self-tortured, in his own dominion.

Then stepp’d a gloomy phantom up,

    Pale, cypress-crown’d, Night’s awful daughter,

And proffer’d him a fearful cup

    Full tot he brim ofo bitter water:

Poor Childhood bade her tell her name;

      And when the beldame mutter’d – ’Sorrow,’

He said, - ’Don’t interrupt my game;

   I’ll taste it, if I must, to-morrow.’

The Muse of Pindus thither came,

    And woo’d him with the softest nunbers

That ever scatter’d wealth and fame

    Upon a youthful poet’s slumbers;

Though sweet the music of the lay,

    To Childhood it was all a riddle,

And ’Oh,’ ha cired, ’do send away

    That noisy woman with the fiddle!’

Then Wisdom stole his bat and ball,

    And taught him, with most sage endeavour,

Why bubbles rise and acorns fall,

    And why no toy may last for ever.

She talk’d of all the wondrous laws

    Which Nature’s open book discloses,

And Childhood, eres he made a pause,

    Was fast asleep among the roses.

Sleep on, sleep on! Mandhood’s dreams

    Are allof earthly pain or pleasure,

Of Glory’s toils, Ambition’s schemes,

    Of cherish’d love, or hoarded treasure:

But tot he couch where Childhood lies

   A more delicious trance is given,

Lit up by rays from seraph eyes,

   And glimpses of remember’d Heaven!

69. Winthrop Mackworth Praed: A Gyermekkor és látogatói

Volt egyszer, hogy a napfényes Május

    Április záporát csókkal itta fel,

Láttam a szép Gyermekkort, amint

    Virágos parton vígan játszadozik el.

Boldog volt – nem tudta, miért vagy hogyan, –

    S oly mosolygós, hogy mindenki szerette;

Nem volt derűsebb a Gyermek homloka,

    Mint a kék ég, mely fénylett felette.

Az Öreg Idő rettentő haraggal

    Rontott e völgy zöld nyugalmára;

Kiszáradt a patak a lába nyomán,

    Néma lett a madár, lehullt a liliom álma.

De az Idő oly sebes szárnyon repült,

    Hogy egy görög sírt ledöntsön hamar,

Hogy a Gyermek csak papírsárkányát nézte,

    S nem is tudta, mit akar e zűrzavar.

Görbe ajakkal s villanó szemmel

     A Bűn nézte a jelenetet egy percig;

De a Gyermekkor tiszta tekintete

    Szent varázst hordozott, mely szívig hatolt;

S a sötét démon a levegőbe

    Kitárta újra tanácstalan szárnyát,

S elrejtette irigységét és kétségbeesését,

    Saját birodalmába vonva kínzó árnyát.

Aztán egy sötét kísértet lépett elő,

    Sápadt, cipruskoszorús, az Éj zord lánya,

S egy félelmetes kupát nyújtott felé,

    Mely keserű vízzel volt teli, színültig szánva.

A szegény Gyermek kérte, mondja meg nevét;

    S mikor a banya mormolta: „Bánat”,

Ő így szólt: „Ne zavard a játékomat;

    Megízlelem, ha muszáj, de csak holnap!”

A Pindusz Múzsája is odalépett,

    S lágy dalokkal kísértette őt,

Melyek hírnevet és kincset szórtak

    Az ifjú költő álmai előtt.

Bár édes volt az ének zenéje,

    A Gyermeknek ez mind csak rejtély volt,

S felkiáltott: „Ó, küldjék már el

    Azt a zajos asszonyt a hegedűvel!”

Aztán a Bölcsesség ellopta ütőjét s labdáját,

    S bölcs igyekezettel tanítani kezdte:

Miért száll a buborék, s hull le a makk,

    S miért nem tart a játék örökké, fejtette.

Beszélt a Természet nyitott könyvének

    Minden csodás és titkos törvényéről,

S a Gyermek, még mielőtt válaszolhatott volna,

    Mélyen elbódult  a rózsák kelyhétől.

Aludj csak, aludj! A Férfikor álmai

    Mind földi kínok vagy örömök csupán,

Dicső fáradozás, nagyravágyó tervek,

    Szeretett lény, vagy kincs a nap után.

De a fekhelyre, hol a Gyermekkor pihen,

    Édesebb révület adatik meg ott fent,

Szeráfok szemének sugara világítja,

    S felvillan benne az elfeledett Menny!

Megjegyzések a vershez:

Pindus Múzsája: A görög mitológiában a Pindusz-hegység a Múzsák egyik lakhelye. Itt a költészetet jelképezi.

A nő a hegedűvel: Nagyon kedves kép, ahogy a gyerek "zajos asszonynak" látja a magasztos Múzsát, mert csak játszani akar.

Bölcsesség (Wisdom): Ő az, aki elrontja a játékot a fizika törvényeivel (miért esik le a makk), de a gyerek inkább elalszik, semmint hogy hallgassa a száraz leckéket.

2026. február 24.

Gemini mesterséges intelligencia segítségével

 

Winthrop Mackworth Praed: Iskola és iskolatársak (fordítás)

68. Winthrop Mackworth Praed: Scholl and Schoolfellows

Twelve years ago I made a mock

    Of filthy trades and traffics,

I wonder’d what they meant by stock;

    I wrote delightful sapphics:

I knew the streets of Rome and Troy,

    I supp’d with Fates and Furies, -

Twelve years ago I was a boy,

    A happy boy, at Drury’s,

Twelve years ago! – how many a thought

    Of faded pains and pleasures

Those whisper’d syllables have brought

    From memory’s hoarded treasures!

The fields, the farms, the bats, the books,

    The glories and disgraces,

The voices of dear friends, the look

    Of old familiar faces!

Kind Mater smiles again tom e,

    As bright as when we parted;

I seem again the frank, the free,

    Stout-limb’d, and simple hearted!

Pursuing every idle dream,

   And shunning every warning;

With no hard work but bovney stream,

    No chill except Long Morning:

Now stopping Harry Vernon’s ball

    That rattled like a rocket;

Now hearing Wentworth’s Fourteen all!’

    And striking for the pocket;

Now feasting on a cheese and flitch, -

    Now drinking from the pewter;

Now leaping over Chalvey ditch,

    Now laughing at my tutor.

Where are my friends? I am alone;

    No playmate shares my beaker;

Some lie beneath the churchyard stone,

    And some – before the Speaker;

And some compose a tragedy,

    And some compose a rondo;

 And some draw sword for Liberty,

    And some draw pleas for John Doe.

Tom Mill was used to blacken eyes

    Without the fear of sessions;

Charles Medler Iothed false wuantities,

    As much as false professions;

Now Mill keeps order in the land,

    A magistrate pedantic;

And Medlar’s feet repose unscann’d

    Beneath the wide Atlantic.

Wild Nick, whose oaths made such a din,

    Does Dr Martext’s duty;

And Mullion, with that monstrous chin,

    Is married to a Beauty;

And Darrell studies, week by week,

    His mant, and not his Manton;

And Ball, who was but poor at Greek,

    Is very rich at Canton.

And I am eight-and-twenty now; -

    The world’s cold chains have bound me;

And darker shades are on my brow,

    And sadder scenes around me;

In Parliament I fill my seat,

    With many other noodles;

And lay my head in Jermyn Street,

    And síp my hock at Boodle’s.

But often, when the cares of life

    Have set my temples aching,

When visions haunt me of a wife,

    When duns await my waking.

When Lady Jane is in a pet,

    Or Hoby in a hurry,

When Captain Hazard wins a bet,

    Or Beaulieu spils a curry, -

For hours and hours I think and talk

    Of each remember’d hobby;

I long to lounge in Poet’s Walk,

    To shiver in the Lobby;

I wish that I could run away

    From House, and Court, and Leveé,

Where bearded men appear to-day

    Just Eton boys grown heavy, -

That I could bask in childhood’s sun

    And dance o’er childhood’s roses,

And find huge wealth in one pound one,

    Vast wit in broken noses,

And play Sir Giles at Datchet Lane,

    And call the milkmaids Houris, -

That I could be a boy again, -

    A happy boy, - at Drury’s.

Winthrop Mackworth Praed: Iskola és iskolatársak

Tizenkét éve még csak gúnyoltam

    A piszkos üzletet s a tőzsdét,

Mi az a „részvény”? – nem is tudtam,

    Csak írtam a szép szapphói költést;

Róma s Trója utcáit róttam,

    Sorssal s Fúriákkal vacsoráltam, –

Tizenkét éve gyerek voltam,

    Boldog fiú a Drury-házban.

Tizenkét év! – s mennyi gondolat,

    Sok fakult kín s régi örömök,

E suttogott szó mindent visszahoz

    Az emlékezet kincsei közül;

Mezők, farmok, könyvek és ütők,

    A dicsőség és a szégyen foltja,

Barátok hangja, drága arcok,

    Kiket az idő el nem sodort ma!

A jó Alma Mater rám mosolyog újra,

    Oly fényes, mint mikor elváltunk;

Látom magam: őszintén, szabadon,

Erős lábbal, tiszta szívvel járunk!

    Kergetve minden kósza álmot,

S kerülve minden intést, óvatot;

    Csak a folyó volt nehéz, s a hajnal,

Mi hideg borzongást hozott.

Most megállítva Harry Vernon labdáját,

    Mely süvített, akár egy rakéta;

Hallva Wentworth „Tizennégy!” kiáltását,

    S zsebre vágva a pontot azóta;

Lakmározva sajtot és szalonnát, –

    Iva az ónkupa hűvös oldaláról;

Átugorva Chalvey árkát s a sáncát,

    S nevettünk tanárunk fejének formájáról.

Hol vannak barátaim? Egyedül vagyok;

    Kupámon nem osztozik már játszótárs;

Van, ki a templomkert köve alatt nyugszik,

    S van, ki a Szónok előtt áll – ez a sors-váltás;

Van, ki tragédiát ír éppen,

    Van, ki rondót szerez vígan,

Van, ki a Szabadságért ránt kardot,

    S van, ki periratot körmöl unottan.

Tom Mill verekedett, szemeket festett feketére,

    S nem félt, hogy törvény elé citálják;

Charles Medlar a rossz versmértéket úgy gyűlölte,

    Mint a hazug embernek a száját;

Most Mill tart rendet az országban,

    Mint pedáns bíró, zord s fanyar;

Medlar lába meg pihen – mérték nélkül –

    Hol az Atlanti-óceán vize kavar.

A vad Nick, kinek szitka oly hangos volt,

    Most Martext doktor tisztét tölti be;

S Mullion, kinek álla oly otromba volt,

    Egy szépség lett a felesége, íme;

Darrell pedig hetente csak a Bibliát

    Bújja, s puskáját már régen eladta;

Ball meg, ki görögből csak a port fogta,

    Kantonban a vagyont ma lapáttal tartja.

S huszonnyolc éves vagyok immár; –

    A világ hideg lánca vert béklyóba;

Sötétebb árnyak gyűltek a homlokomra,

    S szomorúbb jelen vár rám azóta;

A Parlamentben ülök a székemen,

    Sok más ostobával egy sorban,

Jermyn Streeten hajtom fejem éjjel,

    S boromat kortyolom a klubomban.

De gyakran, mikor az élet gondjai

    Lüktető fájdalmat hoznak fejemre,

Mikor egy feleség képe kísérti éjemet,

    S hitelezők várnak az ébredésemre;

Mikor Lady Jane-nek rossz a kedve épp,

    Vagy Hoby sürget, s a türelme fogy,

Mikor Hazard kapitány nyer egy fogadást,

    Vagy Beaulieu a curry-t a ruhámra szórja, –

Órák hosszat csak a régi kedvtelésekről

    Gondolkodom s beszélek szüntelen;

Vágyom a Költők Sétányán időzni már,

    S a folyosón vacogni önfeledten;

Bár elszökhetnék a Háztól, az Udvartól,

    Hol a sok szakállas, nehézkes férfi

Csak olyan, mint az etoni kisdiák,

     Kit a sors mázsás súlyokkal mér ki, –

Bár süttethetném arcom a gyermekkori napon,

    S táncolhatnék gyermekségem rózsáin,

Hol mesés kincs volt egyetlen fontnyi pénz,

    S nagy bölcsesség a betört orr romjain;

S Datchet Lane-nél eljátszhatnám Sir Gilest,

    S a fejőlányt tündérnek hívhatnám, –

Bár lehetnék újra boldog kisfiú,

    Ott, a régi Drury-házban, s annak udvarán.

Érdekességek és magyarázatok az olvasónak:

Eton College: Anglia leghíresebb és legexkluzívabb középiskolája, ahol a vers játszódik.

Drury’s: Az iskola egyik diákotthona (háza), ahol a szerző lakott.

Sapphics: Szapphói versmérték. Az akkori oktatás alapja az volt, hogy a diákoknak tökéletesen kellett verselniük görög és latin nyelven.

Alma Mater: "Tápláló anya" – az iskola szeretetteljes megnevezése.

Bovney stream / Chalvey ditch: Helyszínek az iskola mellett, ahol a fiúk eveztek vagy bátorságpróbákat (árokugrást) tettek.

The Speaker: Az angol Parlament alsóházának elnöke. Akire a vers utal, politikus lett.

John Doe: A jogi angolban az ismeretlen személy vagy a „minta-alperes” neve. Arra utal, hogy valaki unalmas ügyvéd lett.

Kanton: Ma Kuangcsou (Kína). A gyarmati időkben a távol-keleti kereskedelem központja volt, ahol hatalmas vagyonokat lehetett gyűjteni.

Hoby: A korszak leghíresebb (és legdrágább) csizmakészítője Londonban.

Poet’s Walk: Egy vadgesztenye-fasor Etonban, a diákok kedvelt sétatere.

Sir Giles: Egy népszerű korabeli színdarab gonosz karaktere, akit a diákok szívesen utánoztak.

2026. február 24.

Gemini mesterséges intelligencia segítségével

 

67. Edgar Allan Poe: Álmok (fordítás)

67. Edgar Allan Poe: Dreams

Oh! that my young life were a lasting dream!

My spirit not awakening, till the beam

Of an Eternity should bring the morrow.

Yes! tho’ that long dream were of hopeless sorrow,

’Twere better than the cold reality

Of waking life, to him whose heart must be,

And hath been still, upon the lovely earth,

A chaos of deep passion, from his birth.

But should it be – that dream eternally

Continuing – as dreams have been to me

In my young boyhood – should it thus be given,

’Twere folly still to hope for higher Heaven.

For I have revell’d when the sun was bright

I’ the summer sky, in dreams of living light,

And loveliness, - have left my very heart

In climes of mine imagining, apart

From mine own home, with beingst that have been

Of mine own thought – what more could I have seen?

’Twas once – and only once – and the wild hour

From my remembrance shall not pass – some power

Or spell had bround me – ’twas the chilly wind

Came o’er me in the night, and left behind

Its image on my spirit – or the moon

Shone on my slumbers in her lofty noon

Too coldly – or the stars – howe’er it was

That dream was as that night-wind – let it pass.

     I have been happy, tho’but in a dream.

I have been happy – and I love the theme:

Dreams! in their vivid colouring of life

As in that fleeting, shadowy, misty strife

Of semblance with reality which brings

Tot he delirius eye, more lovely things

Of Paradise and Love – and all our own!

Thang young Hope in his sunniest hour hath known.

67. Edgar Allan Poe: Álmok

Óh, bárcsak ifjú éltem örök álom volna!

S lelkem az ébredéstől meg nem óvna,

Míg az Öröklét sugara hozza el a reggelt.

Igen! Bár e hosszú álom reménytelen sorsot kelt,

Mégis jobb volna, mint a rideg valóság

Az éber létnek; annak, kit e földi jóság

Közepette is csak mély szenvedélyek árja,

S születése óta a káosz súlya zárja.

De ha így lenne – s az álom végtelenül

Tartana – ahogy gyermekkorom mélyén ült

Sok álmom egykor – ha megadatna ez nekem,

Bolondság volna várnom egy felsőbb Édenen.

Mert dőzsöltem én, mikor a nap fényesen égett

A nyári égen; s az élő fényű álmok képet

És szépséget hoztak, – ott hagytam a szívemet

Képzelt tájakon, melyek messze vittek engemet

Saját otthonomtól, lények közé, kiket én

Magam gondoltam ki – mit láthattam volna még?

Történt egyszer – csak egyszer – s a vad óra

Emlékemből nem vész – mintha bűbáj hívóra

Kötözött volna –, s az éji hűvös szél

Átsuhant rajtam, s a lelkemben képet ítélt

Önmagáról – vagy talán a hold világolt

Álmomra fagyosan az égi magasságból –

Vagy a csillagok – bárhogy is volt az az éj,

Az álom olyan volt, mint a szél – hadd illanjon, ne félj.

    Boldog voltam, bár csak egy álom képében.

Boldog voltam – s e tárgyat szeretem éppen:

Álmok! Az élet élénk színeivel telve,

Mint ama múló, árnyas, ködös küzdelem nyelve,

Hol a látszat és valóság vív, s mi a lázas szemnek

A Paradicsom és Szerelem képeit festik legszebbnek –

S mindez a miénk! Több, mint mit az ifjú Remény

Legfényesebb óráiban valaha is remélt.

2026. február 24.

Gemini mesterséges intelligencia segítségével

 

66. Edgar Allan Poe: Egyedül (fordítás)

 

66. Edgar Allan Poe: from Childhood’s Hour

From childhood’s hour I have not been

As others were; I have not seen

As others saw; I could not bring

My passions from a common spring.

From the same source I have not taken

My sorrow; I could not awaken

My heart to joy at the same tone;

And all I loved, I loved alone.

Then – in my childhood, in the dawn

Of a most stormy life – was drawn

From every depth of good and ill,

The mystery which binds me still:

From the torrent or the fountain

From the red cliff of the mountain,

 From the sun that round me rolled

In its autumn tint of gold,

From the lightning in the sky

As it passed me flying by,

From the thunder and the strom

And the cloud that took the form

(When the rest of Heaven was blue)

Of a demon in my view.

66. Edgar Allan Poe: Egyedül

Gyermekkortól nem voltam olyan,

Mint mások, s nem láttam amolyan

Módon, mint ők; s semmit sem hozva

Közös forrásból, mi mánia,

Nem kezdtem ugyanúgy életem,

Bánatom; nem tudtam, hogyan ébresszem

Szívem örömre ugyanolyan hangon;

S hiába szerettem, magány lett a sorsom.

Akkor – a gyermekkorom hajnalán –

Egy viharos élet kezdete borult rám.

Jóból és rosszból minden rám borult,

A rejtély, mi lelkemre béklyóként szorult.

Legyen zúgó patak, vagy forrás mélye,

A hegy vörös sziklájának éle,

A nap, mely körülöttem úgy haladt,

Hogy rajta az ősz arany színe maradt,

A villám, mely az égen átcikázott,

S mellettem suhanva fényt sugárzott,

A mennydörgés és a viharos éj,

S a felhő, melyben alakot ölt a rejtély:

(Míg az ég többi része kékben állt)

Szememben egy démon képévé vált.

2026. február 22.

Gemini mesterséges intelligencia segítségével