Seit tausend Jahren spielen sie täglich das gleiche,
Zerfleischen und verdauen sich
Die Kostüme sind bunt und betörend,
Die Kulissen oft so harmonisch,
Dass die Zuschauer fast vergessen,
Was vor, während und nach
Dem Spiel mit den Spielern geschieht.
Die Ränge applaudieren den Applaus,
Wissen nicht, dass ein andermal sie
Die Opfer in der Arena sein werden.
Sie sind in Sicherheit, weil sie längst
Ihre angeblich zustehenden, schützenden Zelte bewohnen.
Einige protestieren, aber hoffnungslos
Dagegen und verlassen die Szene,
Während die Menge am Tor bereits
Um die zugewiesenen Plätze rangelt.
Christine Busta (osztrák): A nagy életcirkusz (1986)
Ezer éve naponta játsszák ugyanazt,
Marcangolnak és megemésztenek
A kimeríthetetlen szerepek.
A kosztümök színesek és szédítőek,
A színfal sokszor annyira harmonikus,
Hogy a nézők majdnem elfelejtik,
Ami előtte, közben és utána
A játékosokkal történik.
A rangok tetszenek a tapsolóknak,
Nem tudják, máskor majd ők
Lesznek az áldozatok a porondon.
Biztonságban vannak, mert régen foglalják
Az állítólag nekik járó védett sátrakat.
Egyesek tiltakoznak, de reménytelenül
Ellene és elhagyják a színteret,
Az aszkéta ünnepi cirkuszt,
Mialatt a tömeg a kapunál már
A kijelölt helyekért dulakodik.
