2026. február 20., péntek

62. Ogden Nash: Ez bizony spenót (fordítás)



 62. Ogden Nash: It is Indeed Spinach

People by whom I am riled
Are people who around wishing O that Time would
    backward turn backward and again make them a child.
Either they have ne sense, or else they go round repeating
    something they have heard like a parakeet,
Or else they deliberately prevarikete.
Because into being a marathon dancer or a chiropodist or a tea-
    taster or a certified puclic accountant I would not be
    begulied,
But I would sooner than I would into being again a child,
Because being a child is not much of a pastime,
And I don’t want any next time because I remember the last
    time.
I do not wish to play with my toes,
Nor do I wish to have cod-liver oil spooned down my throat or
    albilene pushed up my nose.
I don’t want to be plopped down at sundown into a crib or a
    cradle.
And if I don’t go to sleep right away to be greeted with either a
    lullaby or an upbraidal.
I can think of nothing worse
Than never being out of sight of a parent or a nurse;
Yes, that is the part that I don’t see how they survive it,
To have their private life so far from private.
Furthermore, I don’t want to cry for the moon,
And I do want to hold my own spoon;
I have more ambitious ideas of a lark
Than to collect pebbles in my hat or be taken for a walk in the
    park;
I should hate to be held together with safety pins instead of
    buttons and suspenders and belts,
And I should particularly hate being told every time I was doing
    something I liked that it was time tod o something else.
Soo it’s pooh for the people who want Time to make them a child
    again, because I thing thar they must already be a child again
    or else they would stand up and own up
That it’s much more fun to be a grown-up.

62. Ogden Nash: Ez bizony spenót

Emberek, kik által felhúzva vagyok
Azok, kik körbejárnak azt kívánva Ó bárcsak az Idő
    visszafelé fordulna visszafelé és újra gyermekké tenné őket.
Vagy semmi eszük nincs, vagy csak járnak körbe ismételgetve
    valamit amit úgy hallottak mint egy papagáj,
Vagy különben szándékosan lódítonak.
Mert hogy maratoni táncos vagy pedikűrös vagy tea-
    kóstoló vagy okleveles közkönyvelő legyek én nem lennék
    elcsábítva,
De hamarabb lennék az, mint hogy újra gyermek legyek,
Mert gyermeknek lenni nem nagy időtöltés,
És nem akarok semmilyen következő alkalmat mert emlékszem az utolsó
    alkalomra.
Nem kívánok játszani a lábujjaimmal,
Sem azt nem kívánom hogy csukamájolajat kanalazzanak le a torkomon vagy
    vazelint nyomjanak fel az orromba.
Nem akarom hogy lehuppantsanak napnyugtakor egy kiságyba vagy egy
    bölcsőbe.
És ha nem alszom el rögtön akkor üdvözöljenek vagy egy
    altatódallal vagy egy dorgálással.
Semmi rosszabbat nem tudok elképzelni
Mint soha nem lenni látótávolságon kívül egy szülőtől vagy egy dadától;
Igen, ez az a rész aminél nem látom ők ezt hogy élik túl,
Hogy a magánéletük ennyire nem magánjellegű.
Továbbá, nem akarok sírni a holdért,
És igenis a saját kanalam akarom fogni;
Ambicózusabb ötleteim vannak a szórakozásra
Mint kavicsokat gyűjteni a kalapomba vagy elvinni egy sétára a
    parkba;
Gyűlölném ha biztosítótűk fognának össze
    gombok és nadrágtartók és övek helyett,
És különösen gyűlölném ha minden alkalommal mikor olyat teszek
    amit szeretek azt mondanák hogy ideje valami mást csinálni.
Szóóval fittyet hányok azokra akik akarják hogy az Idő gyermekké tegye őket
   újra, mert azt gondolom hoogy ők már biztosan újra gyermekek
   vagy különben felállnának és bevallanák
Hogy sokkal több móka felnőttnek lenni. 

2026. február 19.

Gemini mesterséges intelligencia segítségével

 

61. Thomas Moore: Egy fiúnak Egy óra mellé, egy barátja kérésére írva (fordítás)


61. Thomas Moore: To a Boy
with a watch

Written for a Friend

Is it not sweet, beloved youth,
    To rove through Erudition’s bowers,
And cull the golden fruits of truth,
    And gather Fancy’s brilliant flowers?

And is it not more sweet than this,
    To feel thy parents’ hearts approving,
And pay them back in sums of bliss
    The deat, the endless debt of loving?

It must be so to thee, my youth;
    With this idea toll is lighter;
This sweetens all the fruits of truth,
    And makes the flowers of fancy brighter

The little gift we send thee, boy,
    May sometimes teach thy soul to ponder,
If indolence or syren joy
    Should ever tempt that soul to wander.

Twill tell thee that the winged day
    Can ne’er be chain’d by man’s endeavout,
That life and time shall fade away,
    While heav’n and virtue bloom for ever.

61. Thomas Moore: Egy fiúnak

Mondd, nem édes-e, szeretett ifjú,
    A tudás dús kertjét járni át,
Szedni az igazság arany gyümölcsét,
    S a képzelet fényes virágát?

S nem édesebb-e még ennél is,
     Érezni szülőd büszke szívét,
S hálálva adni vissza nekik
    A szeretet örök hitelét?

Így kell legyen ez nálad, ifjam,
    S a munka is könnyebb e hitben;
Édesebb lesz az igazság tőle,
    S a képzelet is szebben pihen.

A kis ajándék, mit most küldünk,
    Tanítson lelkedben mély hitet,
Ha restség, vagy szirének kéje
    Csábítaná el tiszta szíved.

Mert megmondja: a szárnyas napot
    Láncra nem verheti senki sem,
S míg idő és élet elenyész,
    Az erény virágzik odafenn.  

2026. február 19.


 

2026. február 14., szombat

60. Andrew Marvel: Ifjú szerelem (fordítás)




Come little Infant, Love me now,
    While thine unsuspected years
Clear thine aged Father’s brow
    From cold Jealousie and Fears.

Pretty surely ’twere to see
    By young Love old Time beguil’d:
While our Sportings are as free
    As the Nurses with the Child.

Common beautlies stay filteen;
    Such as yours should swifter move;
Whose fair Blossoms are too green
    Yet for Lust, but not for Love.

Love as much the snowy Lamb
    Or the wanton Kid does prize,
As the lusty Bull or Ram,
    For his morning Sacrifice.

Now then love me: time may take
    Thee before thy time away:
Of this Need we’ll Virtue make,
    And learn Love before we may.

So we win of doubtful Fate;
    And, if good she to us meant,
We that Good shall antedate,
    Or, if ill, that Ill prvent.

Thus as Kingdomes, frustrating
    Other Titles to their Crown,
    So all Forraign Claims to drown,

So, to make all Rivals vain,
    Now I crown thee with my Love:
Crow nme with thy Love again,
    And we both shall Monarchs prove.

60. Andrew Marvel: Ifjú szerelem

Jöjj, kicsiny Gyermek, szeress most, 
    Míg gyanútlan éveid 
Űzik az ősz Apa-homlokost, 
    S a félelem jéghideg árnyait.

Mily kedves látvány lenne, nézd, 
    Az Ifjú Szerelem s a vén Idő: 
Míg játékunk oly szabad s tiszta észt
     Mutat, mint dajka s gyermek, ki nő.

Más szépség vár tizenöt évet; 
    A tiédnek gyorsabb út jár;
 Kinek bimbója még zölden éled: 
    Vágynak korai, de Szeretetre vár.

Ámor a hófajta bárányt is 
    S a pajkos gödölyét úgy nézi, 
Mint a bika-áldozatot, bármily dús is, 
    Mikor reggeli oltárát idézi.

Hát szeress most: a sors elvehet 
    Téged, még mielőtt a sorod lejár: 
E szükségből erényt kovácsolni lehet, 
     S szeretni tanulunk, mielőtt lennél nagylány már.

Így győzzük le a kétes Végzetet;
     S ha jót szánt nekünk az ég, 
Megelőzzük a boldog perceket, 
    Vagy kivédjük a rossz végzetét.

Mint országok, kik megelőznek 
    Más trónigénylő jogokat, 
S bölcsőben királyt koronáznak s győznek, 
    Hogy elnémítsanak idegen szavakat.

Úgy, hogy minden rivális hiába várjon, 
     Most megkoronázlak Szerelmemmel téged:
 Koronázz meg te is, hogy szívedre találjon, S mindketten 
     Uralkodók leszünk, nézd csak e véget.

2026. február 12.

Gemini mesterséges intelligencia segítségével

 

59. Andrew Marvell: A kis T. C. képe virágok közt (fordítás)


 
 

See with what simplicity
This Nimph begins her golden daies!
In the green Grass she lovas to lie,
And there with her fair Aspect tames
The Wilder Flow’rs, and gives them names:
But only with the Roses playes;
                     And them does tell
What Colour best becomes them, and what Smell.

Who can foretell for what high cause
This Darling of the Gods was born!
Yet this is She whose chaster Laws
The wanton Love shall one day fear,
And, under her command severe,
See his Bow broke and Ensigns torn.
                        Happy, who can
Appease this virtuous Enemy of Man!

O then let me in time compound,
And parly with those conquering Eyes;
Ere they have try’d their force to wound,
Ere, with their glancing wheels, they drive
In Triumph over Hearts that strive,
And them that yield but more despise.
                     Let me be laid,
Where I may see thy Glories from some Shade.

Mean time, whilst every verdant thing
It self does at thy Beauty charm,
Reform the errous of the Spring;
Make that the Tulips may haver share
Of sweetness, seeing they are fair;
And Roses of their thorns disarm:
                  But most procure
That Violets may a longer Age endure.

But O young beauty of the Woods,
Whom Nature courts with fruits and flow’rs,
Gather the Flow’rs, but spare the Buds;
Lest Flora angry at the crime,
To kill her Infants in their prime,
Do quickly make th’Example Yours;
                       And, ere we see,
Nip in the blossome all our hopes and Thee.

59. Andrew Marvell: A kis T. C. képe virágok közt

Nézd, mily tiszta egyszerűséggel 
Éli e Nimfa arany napjait! 
A zöld fűben pihen, s ott kél el 
Szelíd arca, mellyel vad virágait 
Megszelídíti, s nevet ad nekik; 
De játszani csak a rózsával játszik; 
                         S nékik mesél: 
Mely szín illik hozzájuk, s mely illat-szél.

Ki tudná megjósolni, mily magasztos okból
 Született e Kedves, Istenek kegyeltje!
 De ő lesz az, kinek szűzi törvényétől 
A pajkos Ámor egy nap félve menekül,
 S parancsa alatt, mely szigorún feszül,
 Íja törve, s zászlója lesz tépve; 
                          Boldog, ki képes 
E tiszta Ellenséget hívni béke-késztetéshez!

Hadd kössek hát időben alkut én, 
S békéljek meg e hódító szemekkel;
 Mielőtt sebet ejtenének erejük tüzén, 
S mielőtt ragyogó kerekükön hajtva 
Győzedelmeskednének a küzdő szíveken, rajta, 
Megvetve azokat, kik megadják maguk' egyszer.
                                      Hadd feküdjek én ott, 
Hol árnyékból nézhetem dicső arcodat, mit ott hagyott.
Addig is, míg minden zöldellő dolog 
Bűvöletbe esik szépséged fényénél, 
Javítsd ki a Tavasz hibáit, mik rosszak:
 Hogy a tulipánok is kapjanak részt 
Az édességből, látván szépségük-részt; 
S a rózsát foszd meg tüskés fegyverétől:
                                       De leginkább azt érd el, 
Hogy az ibolyák éljenek hosszabb idővel.

De ó, te erdők ifjú szépsége, 
Kit a Természet gyümölccsel s virággal kérlel, 
Szedd a virágot, de a bimbót hagyd békébe; 
Mert Flóra megharagszik a bűnre, 
Ha csecsemőit vágják le idejekorán ürítve, 
S példáját rajtad mutatja meg egyszer; 
                                     S mielőtt látnánk még, 
Bimbóban vágja el minden reményünk s Te magad, mi vég.

Magyarázat a vershez: 

Flóra a római mitológiában a virágok és a tavasz istennője. Ő az, aki tavasszal életre kelti a természetet, és minden virágzó növény felett uralkodik. A reneszánsz és barokk költészetben Flóra alakja a természet termékenységét és sérülékenységét jelképezte.
A versben Marvell egyfajta "természeti igazságszolgáltatásként" említi őt:
Flóra a virágok édesanyja.
A bimbók az ő "csecsemői" (infants).
A költő arra figyelmezteti a kislányt, hogy ha kegyetlen a természettel (letépi a bimbót, mielőtt kinyílna), akkor Flóra "szemet szemért" alapon az ő életét is elvághatja idő előtt.
2026. február 12. 

Gemini mesterséges intelligencia segítségével


 

58. Louis MacNeice: Önéletrajz (fordítás)

 



In my childhood tres were green
And there was plenty to be seen.
   Come back early or never come.

My father made the walls resound,
He wore his collart he wrong way round.
    Come back varly or never come.

My mother wore a yellow dress,
Gently, gently, gentleness.
    Come back early or never come.

When I was five the black dreams came;
Nothing after thar was quite the same.
    Come back carly or never come.

The dark was talking tot he dead;
The lamp was dark beside my bed.
    Come back early or never come.

When I woke they did not care,
Nobody, nobody was there.
    Come back early or never come.

When my silent terror cried
Nobody, nobody replied.
    Come back early or never come.

I got up; the chilly sun
Saw me walk away alone.
    Come back early or never come.


Gyermekkoromban a fák zöldek voltak, 
S sok csodát látni mindenütt tudtak. 
      Gyere haza korán, vagy sose jöjj vissza.

Apám szavától zengett a fal,
 Fordított gallért hordott, zord dallal. 
       Gyere haza korán, vagy sose jöjj vissza.

Anyám sárga ruhát viselt régen, 
Szelíden, szelíden, szelíd reményben. 
      Gyere haza korán, vagy sose jöjj vissza.

Ötéves voltam, jöttek fekete álmok; 
Azóta másként látom a világot. 
      Gyere haza korán, vagy sose jöjj vissza.

A sötét a holtakkal beszélt halkan; 
Az ágyam mellett a lámpa kihunyt, fagyban. 
      Gyere haza korán, vagy sose jöjj vissza.

Mikor felébredtem, nem törődtek velem,
 Senki, de senki nem fogta a kezem. 
      Gyere haza korán, vagy sose jöjj vissza.

Mikor néma rettegésem felsírt, 
Senki, de senki nem adott írt.
       Gyere haza korán, vagy sose jöjj vissza.

Felkeltem; a hűvös nap nézte csendben,
 Ahogy egyedül megyek el a végtelenben. 
      Gyere haza korán, vagy sose jöjj vissza.

2026. február 12.


57. Henry Wadsworth Longfellow: Lánykor (fordítás)



Maiden! with the meek, brown eyes,
In whose orbs a shadow lies
Like the dusk in evening skies!

Thou whose locks outshine the sun,
Golden tresses, wreathed in one,
As the braided streamlets run!

Standing, with reluctant feet,
Where the brook and river meet,
Womanhood and childhood fleet!

Gazing, with a timid glance,
Ont he brooklet’s swift advance,
Ont he river’s broad expanse!

Deep and still, that gliding stream
Beautiful to thee must seem,
As the river of a dream.

Then why pause with indecision,
When bright angels in thy vision
Beckon thee to fields Elysian?

Seest thou shadows sailing by,
As the dove, with startled eye,
Sees the falcon’s shadow fly?

Hearest thou voices ont he shore,
That our ears perceive no  more,
Deafened by the cataract’s roar?

Life hath quicksands, - Life hath snares!
Care and age come unawares!

Like the swell of some sweet tune,
Morning rises into noon,
May glides onward into June.

Childhood is the bough, where slumbered
Birds and blossoms many-numbered; -

Gather, then each flower that grows,
When the young heart overflows,
To oembalm that tent of snows.

Gates of brass cannot withstand
One touch of thar magic wand.

Bear through sorrow, wrong, and ruth,
In thy heart the dew of youth,
On thy lip the smilel of truth.

Oh, that dew, like balm, shall steal
Into wounds that cannot heal,
Even as seep our eyes doth seal;

And that smile, like sunshine, dart
Into many a sunless heart,
For a smile of God thou art.

57. Henry Wadsworth Longfellow: Lánykor 

Leány! kinek barna szeme lágy, 
Szemgödrében árnyék lakozik vágy, 
Mint alkonyi égbolt, ha szürkület rág!

Te, kinek fürtje a napnál is fényesebb, 
Arany fonatba font kincsesebb, 
Mint kanyargó patakok, ha nesztelenebb!

Ott állsz, tétova lábbal, megállva, 
Hol a patak a folyónak lesz párja, 
Nőiség s gyerekkor futó határa!

Nézed, félénk pillantást vetve,
 A patak gyors futását keresve, 
S a folyó széles medrét lesve!

Mély és csendes, e sikló áramlat, 
Szépnek tűnik néked e folyamat, 
Mint álmaid folyója, mi elragad.

Hát miért vársz, miért e bizonytalanság, 
Ha fényes angyalok intenek, mint a mennyei jóság, 
S hívnak az Élüszioni mezőkön át, mi valóság?

Látsz-e tovaszálló árnyakat az égen,
 Mint a galamb, riadt szemmel, éppen,
 Ha látja a sólyom árnyát a réten?

Hallasz-e hangokat a part mentén, 
Mit fülünk már nem fog fel a vízesés mentén, 
Mert megsüketültünk a zuhatag hegyén?

Ó, te sok imádságból szőtt gyermek! 
Az életben futóhomok és csapdák nyernek! 
A gond és az öregkor váratlanul vernek!

Mint egy édes dallamnak áradása, 
Reggel a délbe fordul, nincs maradása, 
Május a júniusba siklik, nincs megállása.

A gyermekkor az ág, hol álmodott 
Sok madár és virág, mi ott lakott; - 
S az aggkor az ág, mit a hó elhagyott.

Szedj hát minden virágot, mi ott terem, 
Mikor az ifjú szív túlcsordulón terem, 
Hogy bebalzsamozd a hó-sátrat e helyen.

Vigyél liliomot a kezedben; 
Érc kapuk sem állnak ellent a selyemben, 
Ha e varázspálca érinti őket csendben.

Vidd át a bánaton, bűnön, szánalmon,
 Szívedben az ifjúság harmatát e malmon, 
Ajkadon az igazság mosolyát, mint oltalom.

Ó, az a harmat, mint balzsam, besuhan 
A sebekbe, mik gyógyíthatatlanok búsan,
 Ahogy az álom lezárja szemünk, halkan, dúsan;

S az a mosoly, mint a napfény, nyilall 
Sok naptalan szívbe, hol a fény kihal, 
Mert Isten mosolya vagy te magad, egy angyali dal.

2026. február 12.



 

56. Henry Wadsworth Longfellow: A Hesperus roncsa (fordítás)



It was the schooner Hesperus,
   That sailed the wintry sea;
And the skipper had taken his little daughter,
   To bear him company.

Blue were her eyes as the fairy-flax,
   Her cheeks like the dawn of day,
And her bosom white as the hawtorn buds,
   That ope in the month of May.

The skipper he stood beside the helm,
   His pipe was in his mouth,
And he watched how the veering flaw did blow
   The smoke now West, now South.

Then up and spake an old Sailor,
   Had sailed the Spanich Main,
’I pray thee, put into yonder port,
   For I fear a hurricane.

’Last night the moon had a golden ring,
   And to-night no moon we see!’
The skipper he blew a whiff from his pipe,
   And a scornful laugh laughed he.

Colder and louder blew the wind,
   A gale from the North-east;
The snow fell hissing in the brine,
   And the billows frothed like yeast.

Down came the strom, and smote amain
   The vessel in its strength;
She shuddered and paused, like a frighted steed,
   Then leaped her cable’s length.

’Come hither! come hither! my little daughter,
   And do not tremble so;
For I can weather the roughest gale
   That ever wind did blow.’

Hew wrapped her warm in his seaman’s coat,
   Against the stinging blast;
He cut a rope from a broken spar,
   And bound her tot he mast.

’O father! I hear the sound of guns,
   O say, what may is be?’
’Tis a fog-bell on a rock-bound coast!’ –
   And he streered for the open sea.

’O father! I hear the sound of guns,
    O say, What may it be?’
’Somme chip in distress, that cannot live
   In such an angry sea!’

’O father! I see a gleaming light,
   O say, what may it be?’
But the father answered never a word,
   A frozen corpse was he.

Lashed tot he helm, all stiff and stark,
   With his face turned tot he skies,
The lantern gleamed through the gleaming snow
   On his fixed and glassy eyes.

Then the maiden clasped her hands and prayed,
   That saved she might be;
And she thought of Christ, who stilled the wave,
   Ont he Lake of Galilee.

And fast through the midnight dark and drear,
   Through the whisling sleet and snow,
Like a sheeted ghost the vessel swept
   Tow’rds the reef of Norman’s Woe.

And ever the fitful gusts between,
   A sound came from the land;
It was the sound of the trampling surf,
   Ont he rocks and the hard sea-sand.

The breakers were right beneath her bows,
   She drifted a dreary wreck,
And a whooping billow swept the crew
   Like icicles from her deck.

She struck where the white and fleecy waves
   Looked soft as carded wool,
But the cruel rocks, they gored her side
   Like the horns of an angry bull.

Her rattling shrouds, all sheathed in ice,
   With the masts went by the board;
Like a vessel ofo glass, she stove and sank,
   Ho! ho! the breakers roared!

At daybreak, ont he black sea-beach,
   A fisherman stood aghast,
To see the form of a maiden fair,
   Lashed close to a frifting mast

The salt sea was frozen on her breast,
   The salt tears in her eyes;
And he saw her hair, like the brown sea-weed,
   Ont he billows fall and rise.

Such was the wreck of the Hesperus,
   In the midnight and the snow;
Christ save us all from a death like this,
   Ont he reef of Norman’s Woe! 

56. Henry Wadsworth Longfellow: A Hesperus roncsa 

 A Hesperus nevű szkúner volt, 
    Mely a jeges tengeren járt; 
S a kapitány magával vitte 
    Kicsiny leányát, a drágát.

Szeme kék volt, mint a lenvirág, 
    Arca a hajnal pírja, 
Kebles fehér, mint májusi rügy, 
   Melyet a tavasz kinyit ma.

A kapitány a kormánynál állt, 
    Szájában pipa füstölt, 
S nézte, a szélvész hogyan kuszál 
    Délnek s nyugatnak füst-kört.

Szólt ekkor egy öreg tengerész, 
    Ki a Spanyol-tengert járta: „
Uram, fussunk a kikötőbe, 
    Mert jön a hurrikán árnya!

Tegnap a holdnak udvara volt, 
    Ma meg már holdat se látunk!” 
A kapitány csak fújta a füstöt,
     S gúnyos nevetést szórt rájuk.

Hidegebben, vadul fújt a szél,
     Észak-kelet felől vágtat; 
Süvítve hullt a sós vízbe a hó, 
    S a habok, mint az élesztő, felálltak.

Lecsapott a vihar, s vadul sújtott 
    A hajóra erejével; 
Az megremegett, mint a riadt mén, 
    S megugrott köteleivel.

„Gyere ide! jöjj, kislányom! 
    Ne reszkess, ne félj a szélben; 
Én túlélem a legvadabb vihart is, 
    Mi valaha fújt az égen.”

Meleg tengerész-kabátba fonta,
    Óvta a maró löketektől; 
Egy kötelet vágott a törött rúdról, 
    S az árbóchoz kötözte végül.

„Ó, apám! hallom az ágyúk szavát,
     Mondd, mi lehet az a hang?”
 „A sziklás partnak jelzője az,
     A ködben konduló harang!”

„Ó, apám! hallom a puskalövést, 
    Mondd, mi lehet az, kérlek?” 
„Bajba jutott hajó, mely e dühös 
    Tengeren már nem él meg!”

„Ó, apám! látok egy fénysugarat, 
    Mondd, mi lehet az, mi kél?” 
De az apa nem felelt már többé, 
    Fagyott hulla volt, ki nem beszél.

A kormányhoz kötve, mereven, 
    Arccal az egeknek nézett, 
S a lámpás fénye a szemébe csillant, 
    Mely üveges lett s igézett.

A lányka ekkor összetette kezét,
     S imádkozott a megmenekvésért; 
S eszébe jutott Krisztus, ki a tavon 
    A haboknak békét ígért.

S át az éjféli sötéten, vadul, 
    Havas esőben, vakon, 
Mint egy leples kísértet, rontott a gálya 
    A Norman’s Woe nevű sziklákon.

S a széllökések szünetében néha 
    A szárazföld felől hang jött; 
A tajtékzó hullámok dobogása, 
    Ahogy a szikláknak csapódott.

A tajték már az orra alatt volt, 
    Sodródott a roncs az árban, 
S egy ordító hullám a legénységet, 
    Mint jégcsapot, lesöpörte sorban.

S ott csapódott be, hol a habok 
    Fehérek, mint a gyapjúszál, 
De a kegyetlen sziklák, mint a bika,
     Döftek a hajó oldalánál.

Recsegő köteleit jég páncélozta, 
    Az árbóc a mélybe dőlt; 
Mint egy üveghajó, úgy tört szét s süllyedt, 
    A tajték meg gúnyosan ordított!

Hajnalban a fekete parton, 
    Egy halász állt megdöbbenve, 
Mert egy gyönyörű lányt látott ott, 
    Egy úszó árbóchoz kötözve.

A jeges ár ráfagyott keblére, 
    Sós könnyek a szemén azóta; 
S látta haját, mint a barna hínárt, 
    A habok közt ringani róla.

Ilyen volt a Hesperus roncsa, 
    Hóban és éjféli fagyban;
 Krisztus mentsen minket ily haláltól 
    A Norman’s Woe-i sziklákban!

2026. február 12.

Gemini mesterséges intelligencia segítségével