There was a child went forth every day,
And the first object he look’d upon, that object he became,
And that object became part of him for the day or a certain part
of the day,
Or for many years or stretching cycles ofo years.
The early lilacs became part of this child,
And grass and white and red morning-glories, and white and
red clover, and the song ofo the phoebe-bird,
And the Third-month lambs and the sow’s pink-faint litter, and
the mare’s foal and the cow’s calf,
And the noisy brood of the barnyard or by the mire of the
pondside,
And the fish suspending themselves so curiously below there,
and the beautiful curious liquid,
And the water-plants with their graceful flat heads, all became
part of him.
The field-sprouts of Fourth-month and Fifth-month became part
of him,
Winter-grain sprouts and those of the light-yellow corn, and the
esculent roots of the garden,
And the apple-trees cover’d with blossoms and the fruit
afterward, and wood-berries, and the commonest weeds by
the road,
And the old drunkard staggering home from the outhouse of the
tavern whence he had lately risen,
And the schoolmistress that pass’d on her way tot he school,
And the friendly boys that pass’d, and the quarrelsome boys,
And the tidy and fresh-cheek’d girls, and the barefoot negro boy
and girl,
And all the changes of city and country wherever he went.
His own parents, he that had father’d him and she that had
conceiv’d him in her womb and birth’d him,
They gave this child more of themselves than that,
They gave him afterward every day, they became part of him.
The mother at home quiletly placing the dishes ont he supper-
table,
The mother with mild words, clean her cap and gown, a
whoesome odour falling off her person and clothes as she
walks by,
The father, strong, self-sufficient, manly, mean, anger’d, unjust,
The blow, the quick loud word, the tight gargain, the crafty lure,
The family usages, the language, the company, the furniture,
Affection that will not be gainsay’d, the sense of what is real,
the thought if after all it should prove unreal,
The doubts of day-time and the doubts of night-time, the
curious whether and how,
Whether that which appears so is so, or is it all flashes and
specks?
Men and women crowding fast in the streets, if they are not
flashes and specks what are they?
The streets themselves and the facades of houses, and goods in
the windows,
Vehicles, teams, the heavy-plank’d wharves, the huge crossing
at the ferries,
The village ont he highland seen from afar at sunset, the river
between,
Shadows, aureola and mist, the light falling on roofs and gables
of white or brown two miles off,
The schooner near by sleepily dropping down the tide, the little
boat slack-tow’d astern,
The hurrying tumbling waves, quick-broken crests, slapping,
The strata of colour’d clouds, the long bar of maroon-tint away
solitary by itself, the spread of purity it lies motionless in,
The horizon’s edge, the flying sea-crow, the fragrance of salt
marsh and shore mud,
These became part of that child who went forth every day, and
who now goes, and will always go forth every day.
92. Walt Whitman: Volt egy gyermek, aki útnak indult
Volt egy gyermek, aki útnak indult minden nap,
És az első dolog, amelyre ránézett, részévé lett,
És az a dolog a részévé vált arra a napra, vagy a nap egy
bizonyos részére,
Vagy hosszú évekre, vagy az évek tágas körforgására.
A korai orgonák e gyermek részévé váltak,
És a fű, a fehér és vörös hajnalikák, a fehér és
vörös lóhere, és a kék gyurgyalag dala,
És a harmadik havi bárányok, és a koca halványrózsaszín malaca, és
a kanca csikója, és a tehén borja,
És a baromfiudvar zajos népe, vagy a tószéli
ingoványé,
És a halak, amint különösen lebegnek odalent,
és a gyönyörű, különös víz,
És a vízinövények kecses, lapos fejeikkel – mind a részévé váltak.
A negyedik és ötödik hónap mezősarjadásai a részévé
váltak,
A téli vetés hajtásai és a világossárga kukorica, és a kert
ehető gyökerei,
És a virágba borult almafák, majd később a
gyümölcs, és az erdei bogyók, és a legközönségesebb gyomok az
út mentén,
És az öreg részeges, aki dülöngélve tart haza a kocsma udvaráról,
ahonnan nemrég tápászkodott fel,
És a tanítónő, aki elhaladt útban az iskola felé,
És a barátságos fiúk, akik elhaladtak, és a veszekedő fiúk,
És a rendes, friss arcú lányok, és a mezítlábas néger fiú
és lány,
És a város és vidék minden változása, bárhová is ment.
Saját szülei, az apa, aki nemzette őt, és az anya,
ki méhében hordta és megszülte őt,
Többet adtak e gyermeknek önmagukból, mint csupán az életet,
Nap mint nap adtak neki magukból, míg részévé váltak.
Az anya otthon, amint csendben rakja le az edényeket
a vacsoraasztalra,
Az anya szelíd szavakkal, tiszta főkötőben és ruhában,
egészséges illat árad lényéből, ahogy elhalad,
Az apa, aki erős, önelégült, férfias, de olykor dühös
és igazságtalan,
Az ütés, a gyorsan elcsattanó szó, a szoros alkuk,
a ravasz csábítás,
A családi szokások, a nyelv, a társak, a bútorok,
a vágyakozó és dagadó szív,
A vonzalom, melynek nem lehet ellentmondani, az érzés,
hogy mi a valóság,
S a gondolat, hogy mi van, ha mindez mégis valótlan,
A nappalok kételyei és az éjszakák kételyei, a kérdés,
hogy vajon miként is van mindez,
Hogy az, ami annak látszik, valóban az-e, vagy csak
villanások és porszemek az egész?
Az utcákon tolongó férfiak és nők, ha nem villanások,
akkor micsoda lények ők?
Maguk az utcák és a házak homlokzatai, az áruk az ablakban,
A járművek, a fogatok, a nehéz deszkákból ácsolt rakpartok,
a hatalmas átkelők a kompátkelőknél,
A távoli falu a felföldön a naplementében, s közöttük
a kanyargó, széles folyó,
Árnyékok, fényudvar és köd, a tetőkre eső fény
két mérföldnyi távolban,
A dagállyal álmosan lecsorgó szkúner, mögötte a vontatott,
kicsiny csónak,
A sietős hullámok csapkodó habja, a horizont széle,
a sós mocsár illata,
Mindez a részévé vált annak a gyermeknek, aki útnak indult
minden áldott nap,
És aki most is elindul, és mindörökké útnak indul majd
minden egyes napon.
2026. március 9.
Gemini, Chat mesterséges intelligencia segítségével
