H. Kohut Katalin

2026. május 21., csütörtök

Kohut Katalin: Örök szív-rabságom (petrarcai szonett)

„Mit jelent valójában a ? számára a beteljesületlen, tiszta eszményt, aki elérhetetlen maradt, mégis örök alkotásra ihlette. a című művében arra figyelmeztet, mi történik, ha a költők le akarják rángatni a múzsát a földre, hogy az elvégezze helyettük a nehezet, és átrendezze a világot. Az eszményt azonban nem lehet kényszeríteni: amint kézzel illetik, a varázs megtörik, s a tiszta ihlet helyett csak mártíromság és örök fogság marad. A múzsa lényege éppen az elérhetetlenségében rejlik – így képes örökké vezetni a tiszta szíveket. Fogadják szeretettel a 43. szonettemet.”

Örök szív-rabságom

43. szonett

Írta:

Avignonban szíven szúrt a szerelem;

megláttam és arcára csodálkoztam,

örök-asszony – mindig legyen énvelem! -

nevét izgatottan megtudakoltam,

szótagoltam – ! - , s hogy szeretem!

Rabbá váltan uszályába botlottam,

zavartan nyújtottam felé két kezem,

lányból áradó bájtól fuldokoltam.

Éled az új világ, s vele ébredek,

csak ő hiányzik hitvesnek, kedvesem,

örökké én leszek a hódolója,

hangja csengőn szól, s róla énekelek.

Szívem feléledt és örökké lesem

szép szemét, földi menny uralkodója.

2014. július 17.

Kohut Katalin: Feltámadt tenger (shakespearei szonett)

„ még egy nemes, tisztító erőt látott a feltámadott tengerben. De mivé lett a ma embere? Amikor a tömeg már csak a saját érdekei szerint, féktelenül tombol, toroz és vigad, az igazán érző szív elnémul a fájdalomtól. Cseppek vagyunk a modern világ viharában... Vajon fennmaradunk-e a jövőnek épen? Fogadják szeretettel a 42. szonettemet.”

()

Írta:

Feltámadt a nép féktelenségével,

csak toroznak, vigadnak szüntelenül,

ilyen tengert nem várt szív-erejével

a cseppnyi széthullt ember erőtlenül.

Rengenek és üvöltenek, s mind sakál,

élősködő feketeség, ellenség,

s a néma, s hangtalan áll,

arat a szív-infarktus, a betegség.

Cseppek vagyunk az óceán kékjében,

pedig egységben lenne az akarat,

de a szép szó a sötétbe veszett el,

mert már régen.

Szemünk könnyezik, elhal a szó, a tett,

Fennmaradunk-e a viharok felett?

2014. július 4.

2026. május 20., szerda

Kohut Katalin: Magasabb lételem (ronsardi szonett)

Szonett 28.

Írta:

Szeretnék felhők között suhanni,

habfürdőként ölelnék testemet,

szeretnének égiek engemet,

jégszívemet feloldva feledni,

mit jelent sértés, s vígan nevetni,

gondtalanul repül a képzelet,

örök-hazám meglelni ott lehet,

s a rossz múltat végleg eltemetni.

Igazság talán a mesevilág,

hol jóé lehet a győzelmi láng?

A jog szavát egyszer meglelem,

hol szabadságért küzd az életem,

onnan elmenekülni kell nekem,

szerelem kell, magasabb lételem.

2013. április 17.

Kohut Katalin: A víz titkai (ronsardi szonett)

Szonett 27.

Írta:

Csörgedezik ,

zenéjét hallgatom, oly megható,

forrásából ered távoli tó,

szívem csodálkozó, reménylő lak.

Mosolygom a ,

a patak, ha gondolkodni tudna,

megsúgná nekem, ha szóhoz jutna,

milyen volt születése kezdetén.

Talán öntözik égnek könnyei?

Föld mélyéből fakadnak erei?

Élet vizének titkát meglelem.

, élet nincsen nélküled,

az egész világot te élteted,

titkaid áhítattal fürkészem.

2013. március 22.

2026. május 18., hétfő

Kohut Katalin: Elkergetett kék madár (ronsardi szonett)

"A reménykedés egyet jelent a tehetetlenséggel"

Írta:

(szerkesztett változat)

Évekig dalolva munkát szolgáltam,

monotonságot a dallam enyhíti,

ének az egyetlen, bánat meríti

szívhez vezető titkos útjaimat.

Elkerült az öröm, milyen, nem tudom,

csak álmaimban ért el boldogság,

sejtem: az egyetlen lélek-szabadság,

könnyes életutam naponként rovom.

Várok változást, megmentőt, hű társat?

Lehet-e gyógyulás sötét ég alatt?

Torznak, már nem nőnek érzem magamat.

Bántott a csúfság, a torzulás mélyen,

szépség követőjeként ért az elmúlás,

elkergette sorsom a kék madarat.

2013. március 12.

Kohut Katalin: A szerénység (ronsardi szonett)

„Minél többet tudok, annál inkább érzem, mennyi mindent nem ismerek még.”

Vannak élethelyzetek, amikor a tanács már nem segít. Amikor az ember nem megoldást keres, hanem egy csendes jelenlétet. Egy valakit, aki nem magyaráz, nem hibáztat, nem mondja, mit kellett volna másképp tenni — csak ott marad mellette a reménytelennek tűnő várakozásban.

Néha a legnagyobb segítség nem a szó, hanem az együtt hallgatás. A tudat, hogy a fájdalmat nem kell egyedül hordozni.

Írta:

(szerkesztett változat)

Üresség sötétlik fájó szívemben,

megterhel nagyon a közömbösség,

emberek papolnak, mire van szükség,

tanácsuk mélyít sok sebet bensőmben.

Szólnak szeretetről, akik nem értik,

ködös önbizalom túlárad bennük,

dicséri őket minden földi ügyük,

átlátok rajtuk, szívem ellenkezik.

A tehetség szerénységgel párosul,

torzult jellem hozzá már nem idomul,

nem ülhet emberfölötti trónuson.

Ki valóban nagy, csendesen ragyog át,

nem hirdeti fenn önnön nagyságát,

költői zavarral ég a horizont.

2013. március 6.

2026. május 17., vasárnap

Kohut Katalin: Szív-megtartás (ronsardi szonett)

Ez a szonett a család emlékezetéből született: a gyökerek kereséséből, a és abból a vágyból, hogy ami érték volt, ne vesszen el nyomtalanul. Nem vérségi büszkeségről szól, hanem — emberségről, tartásról, szeretetről.

A versben a „” nem csupán családot jelent, hanem egy elveszni látszó világot is: azt a hitet, hogy a tisztesség, a szelídség és a belső jóság még megtartható. A szív néha akkor őriz a legerősebben, amikor már majdnem mindent elveszített.

Írta:

(finoman szerkesztett változat)

A kihalásra ítélt vérvonalam

egyetlen vágya ismét az egészség,

német létemet sérti a betegség,

anyám nyugtalan, szeretetem parttalan.

Felpörgött Idővel és kiúttalan

csalfa ember-csillag csak a reménység,

monoton kezem vezeti tisztesség,

Fészek-hazám nincs, így lettem hontalan.

Pár éve kacagni is megtanultam,

sorskerék pörgésével együtt futottam,

vágyam annyi: egyszer végleg fenn legyek,

mert szívembe költözött láng-szerelem,

miatta már nem adom fel életem,

fohászomtól megremegnek nagy hegyek.

2014. június 17.