20. John Clare: Iskolásfiúk a téli napsütésben (fordítás)

20. John Clare: Schoolboys in Winter

The schoolboys still their morning rambles take

To neighbouring village shool with playing speed,

Loitering with pastime’s leisure till they quake,

Oft looking up the wild-geese droves to heed,

Watching the letters which their journeys make;

Or plucking haws on which the fieldfares fedd,

And hips, and sloes! and on each shallow lake

Making glib slides, where they like shadows go

Till some fresh pastimes in their minds awake.

Then off they start anew and hasty blow

Their numbed and clumpsing fingers till they glow;

Then races with their shadows wildly run

That stride huge giants o’er the shining snow

In the pade splendour of the winter sun.

20. John Clare: Iskolásfiúk a téli napsütésben

Ez a vers a gyerekek reggeli iskolába sietését mutatja, ahol a játék és a természet apró örömei annyira elragadják őket, hogy kicsit késnek. Árnyékaik a fényben táncolnak, csipke- és galagonya-bokrokat fedeznek fel, a sekély tavakon csúszkálnak, miközben új játékötletek támadnak a fejükben. A költő így örökíti meg a gyermekkor tiszta örömét és a természethez való szoros kötődést.

A kisdiákok reggeli sétára indulnak,

A szomszéd falusi iskolához játékosan keringenek,

Késve, reszketve, kedvesen mulatnak,

S a vadludak csapatára gyakran tekintenek.

Figyelik a leveleket, melyek útjukat jelzik,

S csipkebogyót szednek, hol vadgerlék fészkelnek,

Játszanak, kacagnak, csipke, galagonya bokrok mélyén rejlik,

S a sekély tavakon siklik a jég, hol árnyékok kelnek.

Új Játék ébred a kisdiákok fejében,

Ismét nekivágnak, ujjaik zsibbadt hevében, 

Hómezőn nyargalnak árnyékaikkal vad versenyt futva,

Óriás léptekkel a fényes mezőn haladnak;

Hancúroznak, bele nevetnek a téli világba,

 Míg a nap ragyogásában növekvő árnyékukban szaladnak.

2026. január 25.

Kohut Katalin mesterséges intelligencia nyersfordításával

 

19. Charles Causley: Who?

Who is thar child I see wandering, wandering

Down by the side of the quivering stream?

Why does he seem not to hear, though I call to him?

Where does he come from, and what is his name?

Why do I see him at sunrise and sunset

Taking, in old-fashioned clothes, the same track?

Why, when he walks, does he cast not a shadow

Though the sun rises and falls at his back?

Why does the dust lie so thick ont he hedgerow

By the great field where a horse pulls the plough?

Why do I see only meadows, where houses

Stand in a  line by the riverside now?

Why does he move, like a wraith by the water,

Soft as the thisledown ont he breeze blown?

When I draw near him so that I may hear him,

Why does he say that his name is my own?

19. Charles Causley: Ki ő?

A költő a kisgyermekkor tiszta örömét idézi fel, amikor a természet apró csodái és a játék elragadják a gyerekeket. A látomásszerű jelenetben azonban mintha maga a költő lépne vissza az időben, és saját árnyék nélküli gyermeki alakját látná a fényben és a tájban. Az utolsó sorban ez a visszatekintés érthetővé válik: talán ő maga az, aki ott játszik, így a vers egy időben visszautazó, retrospektív élményt örökít meg.

19. Charles Causley: Ki?

Ki az a gyermek, akit látok bolyongni, bolyongni,

A reszkető patak partján?

Miért tűnik úgy, hogy nem hall, bár szólok hozzá?

Honnan jön, s mi a neve?

Miért látom őt hajnalban és alkonyatkor,

Régi divatú ruhában ugyanazt az ösvényt járni?

Miért nem vet árnyékot, amikor lépked,

Bár a nap felkel és lenyugszik a háta mögött?

Miért ül oly sűrű por a sövény mentén,

A nagy mezőn, ahol ló húzza az ekét?

Miért látok csak réteket, hol házak álltak,

Most sorban a folyópart mellett?

Miért mozog úgy, mint egy kísértet a víz mellett,

Oly lágyan, mint a szellőn lebegő bogáncs?

Amikor közelebb lépek, hogy meghalljam,

Miért mondja, hogy az én nevem az övé?

2026. január 26.

Mesterséges intelligencia nyersfordítása

 

18. Lord George Byron: John William Rizzo Hoppner születésére (fordítás)

18. Lord George Byron: On The Birth of John William Rizzo Hoppner

His father’s sense, his mother’s grace,

   In him, I hope, will always fit so;

With – still to keep him in good case –

   The health and appetite of Rizzo.

18. Lord George Byron: John William Rizzo Hoppner születésére

A „Rizzo” valószínűleg egy családi ismerős vagy barát, akinek a fia, John William Rizzo Hoppner született, és Byron erre a születésre írta a rövid köszöntő verset. Nem a kölyök „étvágyát örökítette” a család részére, hanem egyszerűen köszöntötte a gyermeket a szülei jó tulajdonságainak és az egészségének reményében.

Édesapád értelme, anyád bája 

   Benned, remélem, kiteljesül;

S - hogy egészséged jó maradjon, 

   Drága Rizzo étvágyát örökül.

2026. január 26.

Kohut Katalin mesterséges intelligencia nyersfordítása alapján

 

17. Robert Burns: Egy költő köszöntése törvénytelenül született leányához; az első eset, mely őt a „tisztelendő Apa” névvel illette (fordítás)

17. Robert Burns: A Poet’s Welcome to his Lova-Begotten Daughter; The First Instance that Eintitled him to The Venerable Appellation of Father

Thou’ s welcome, wan! Mishanter ta’ me,

If thoughts o’ thee, or yet thy Mamie,

Shall ever daunton me or awe me,

                  My bonnie lady;

or if I bluch when thou shalt ca’ me

                  Tyta, or Daddie.

Though now they ca’ me fornicator,

And tease my name in kintra clatter,

The mair they talk, I’m kend the better;

                   E’en let them clash!

An auld wife’s tongue’s a feckless matter

                  To gie ane fach.

Welcome! My bonie, sweet, wee dochter!

Though ye come here a wee unsought for;

And though your comin I hae fought for,

                 Baith Kirk and Queir;

Yet by my faith, ye’re no unwrought for,

                   That I shall swear!

Wee image o’ my bonie Betty,

As fatherly I kiss and daut thee,

As dear and near my heart I set thee,

                  Wi’ as gude will,

As a’ the Priests had seen m eget thee

                  That’s out o’ h -.

Sweet fruit o’ monie a marry dint,

My funny toil is no a’ tint;

Though ye come tot he warld asklent,

                 Which fools may scoff at,

In my last plack your part’s be in’t,

                   The better half o’t.

Though I’ should be the waur bestead,

Thou’s be ad braw and blenly clad,

And thy young years as nicely bred

                Wi education,

As any brat o’ Wedlock’s bed,

                  in a’ thy atation.

Lord grant that thou may az inherit

Thy Mither’s looks an’ gracefu’ merit;

An’ thy poor, worthless Daddie’s spirit,

                 Without his failins!

’Twad plese, me mair to see thee heir it

                   Than stocked mailins!

For if thou be, what I wad hae thee,

And tak the counsel I shall gie thee,

I’ll never rue my trouble wi’ thee,

                The cost nor shame o’t,

But be a loving Father to thee,

                And brag the name o’t.

17. Robert Burns:

Egy költő köszöntése törvénytelenül született leányához;

az első eset, mely őt a „tisztelendő Apa” névvel illette

Üdvözöllek, sápadt kis jövevény! Engem meg nem rettentsz,

Sem a rólad szőtt gondolat, sem anyád emléke nem ijeszt,

Nem hajtok fejet előtted félelemből,

        Én szép kis hölgyem;

S nem pirulok el akkor sem, ha majd így szólítsz meg:

        Apuskám, vagy Apukám.

 Bár most paráznaként emlegetnek.

S falusi zsivaj rágja nevemet,

Annál ismertebb vagyok, minél többet fecsegnek;

        Csak hadd csattogjanak!

Vénasszony nyelve gyönge fegyver,

            Nem kenyere bosszúságnak.

Köszöntelek, drága leányka, te szép!

Bár kevéssé várt vendég vagy, ne félj,

Sokat harcoltam az érkezésedért:

                                           Templomban és szentélyben egyaránt bátran állva;

 Hitemre, nem hiába jöttél e tájra,

                      Ezt esküvel fogadom, igaz szavamra.

Kis képmása szép Bettymnek;

Apai csókkal csókollak, becézlek,

Szívemhez oly’ közel helyezlek,

        Jóakarattal, szeretettel,

Mintha a papok tanúsággal beszélnének

                                      Fogantatásodról — a pokol innen elmehet.

Édes gyümölcse sok vidám ölelésnek,

Bolond fáradságom kárba nem veszett;

Bár személyed a világra ferdén érkezett,

        Amin bolondok nevetnek,

Utolsó filléremmel is meglesz a részed

A jobbik fele.

Ha rosszabb sors jutna is nekem,

Te szép és tiszta ruhában nevetsz,

S ifjú éveid majd gondosan eltelnek

        Tanulás éveivel,

Mint bármely törvényes ágyból született gyermek

            Akármily terveivel.

Adja az Úr, hogy örököld

Anyád arcát és kecses érdemét,

S szegény, semmirekellő apád lelkét —

        Hibái nélkül!

Nagyobb öröm volna látni ezt benned,

                                     Mint üres lelket, mely nem épül.

Mert ha olyan leszel, amilyennek kívánlak,

S megfogadod majd tanácsomat,

Sosem bánom meg a veled járó gondot,

                            Sem szégyent, sem költséget;

Hanem szerető apád leszek,

                          Aki büszkén ad neked nevet.

2026. január 25.

Kohut Katalin Mesterséges intelligencia nyersfordításával

 

Kohut Katalin: Az emberiség ellenes erők hálója

Kohut Katalin: Az emberiség ellenes erők hálója

 Az emberi történelem során nemcsak a nyíltan gonosz erők okozták a szenvedést, hanem azok is, akik tehetetlenségükben végignézték a pusztítást. Az igazság felfogása, a tudás és az érző szív együtt teremti meg a felelősséget: ami nem került megállításra, az halmozódik, és az ártatlanokra zuhan.

A múlt vallási és politikai rendszerei sokszor fanatizmusra épültek. A rózsakeresztes rend, a középkori templomosok, a keresztes hadjáratok és más vallási mechanizmusok mind olyan alapokat hagytak hátra, amelyekhez új népek és új vallási rendszerek kapcsolódtak. Ezek az örökségek sokszor új áldozatokat szülnek, anélkül, hogy az érintettek tisztában lennének a gyökerekkel.

A tiszta szívű emberek – akik a világot jósággal, tisztességgel és szeretettel próbálják élni – gyakran az emberiség ellenes erők áldozatai. Az erkölcstelenség és a gonoszság sokszor nem az ő kezükből fakad, mégis rájuk zuhan. Ebben rejlik a történelem fájdalma és az emberi tehetetlenség drámája.

A világot nemcsak a nyílt gonoszság pusztítja, hanem azok is, akik nem állnak ki mellette, akik tétlenül szemlélik a szenvedést. Feladatunk, hogy a tiszta szívűek védelme, a történelmi tudás és a szeretet ereje mentén cselekedjünk, mielőtt az emberiség ellenes erők újra eluralkodnának.

A fanatizmus nem egyik napról a másikra születik. Régi korok elméleteiből csírázik ki, amikor a világ magyarázatra szorult, és a félelemnek még nem volt nyelve, csak rítusa. Vallások, birodalmi mítoszok, kiválasztottság történetek formálták azt a szerepet, amelybe egész népeket állítottak bele: őrzők, ellenségek, megváltók, áldozatok. A szerep idővel levált az eredeti tanításról, mint elhasznált ruha a testről, de tovább öröklődött – már nem hitként, hanem identitásként.

A meggyőzhetetlenség itt gyökerezik. Akit szerepként teremtettek meg, azt nem lehet érvvel megszólítani. Nem azért nem hall, mert gonosz, hanem mert létezése igazolásra épül. Ha engedne, önmaga omlana össze. Így válik a múltból fegyver, a szent szövegből pajzs, a történelemből örök ismétlés. A templomok ezért épülnek lefelé: nem az ég felé nyitnak, hanem a mélybe kapaszkodnak, oda, ahol a félelem lakik.

A világjátékok is ebből a mechanizmusból élnek. A szereplők tudják, hogy szerepben vannak, mégis hallgatnak, mert a hallgatás a fennmaradás feltétele. A tömeg pedig – fáradtan, kiüresedve – oda hajol, ahonnan meleget kap: egy ígéretet, egy ellenségképet, egy marék biztonságot. Így lesz a fanatizmus nemcsak vallási, hanem politikai és gazdasági eszköz is, új díszletekkel, régi dramaturgiával.

Mégis, minden korszakban ott van a csendes ellenpont: azok, akik nem szerepet, hanem embert látnak. Ők ritkán beszélnek hangosan, de a jelenlétük emlékeztet arra, hogy a világ nem szükségszerűen ilyen. A fanatizmus teremtett dolog – és ami teremtett, az nem örök. Csak addig él, amíg elhisszük, hogy nincs más nyelvünk a félelemre, mint a gyűlölet.

A fanatizmus nem az igazság túltengése, hanem a félelem menedéke. Aki görcsösen kapaszkodik egy szerepbe, talán nem uralni akar, csak nem mer kilépni belőle. De minden hit, amelyhez el kell hallgattatni a másikat, már nem fényt őriz, hanem sötétséget takar. És egyszer – csendben, feltűnés nélkül – eljön az a pillanat, amikor a kérdés erősebb lesz, mint a jelszó: ha mindent védenem kell, amit igaznak mondok, vajon nem attól félek-e, hogy belül már rég nem az?

A  hallgatás nem ártatlanság, hanem időhúzás a pusztulásnak – mert ahol a tudás nem válik cselekvéssé, ott a gonosz már rég nem egyedül dolgozik.

2026. január 24.

Készült mesterséges intelligencia segítségével[

 

16. Robert Browning: A hamelni patkányfogóból (fordítás)

16. Robert Broening: from ’The Pied Piper of Hamelin’

The Piper, hawing rid Hamelin of its rats and been refused his fee, takes his revenge

XII

Once more be stept into the steet

 And to his lips again

 Laid his long pipe of smoth straight cane;

And ere he blew three notes (such sweet

Soft notes as yet musician’s cunning

 Never gave the enraptured air)

There was a rustling that seemed like a bustling

Of marry crowds justling at piching an husling,

Small feet were pattering, wooden shoes clattering,

Little hands clapping and little tongues chattering,

And, like fowls in a farm-íard when barley is scattering,

Out came the children running.

All the little boys and girls,

With rosy cheeks and flaxen curls,

And sparkling eyes and teeh like pearls,

Tripping and skipping, ran merrily after

The wonderful music with shouting and laughter.

XIII

The Mayor was dumb, and the Council stood

As if they were changed into blocks if wood,

Unable to move a step, or cry

Tot he children merrily skipping by,

- Could only follow with the eye

That joyous crowd at the Piper’s back.

But how the Mayor was ont he rack,

And the wretched Council’s bosoms beat,

As the Piper turned from the High Sreet

To where the Weser rolled its waters

Right in the way of their sons and daughters!

However he turned from South to West,

And to Koppelberg Hill his steps addressed,

And after him the children pressed;

Great was the joy in every breast.

’He never can cross that mighty top!

’He’s forced to lett he piping drop,

’And we shall see our children stop!’

When, lo, as they reached the mountainside,

A wondrous portal opened wide,

As if a cavern was suddenly hollowed;

And the Piper advenced and the children followed,

And when all were in tot he very last,

The door in the mountain-side shut fast.

16. Robert Browning: A hamelni patkányfogóból

(A sípos, miután megszabadította Hamelnt a patkányoktól, s nem kapta meg bérét, bosszút áll)

Ez a részlet a műből a történet két fordulópontját mutatja be: Browning verseiben a patkányfogó visszatér, és a város felelőtlen vezetői, akik megszegik az ígéretüket, döbbenten követik a történteket. A gyerekek elindulnak a sípos után, és a hegybe vezető titokzatos kapun keresztül eltűnnek, jelezve a mesevilág igazságát és a hűtlenség következményeit.

XII

Egyszer még kilépett az utcára,

És ajkához újra odasimította

Hosszú sípját, a sima, egyenes nádszálat;

S mielőtt három hangot fújt volna

(Oly édes, lágy hangokat,

Amilyeneket muzsikus ravaszság

Még sosem ajándékozott

A megbűvölt levegőnek),

Zizegés támadt, mintha nyüzsgés indulna,

Vidám tömeg tolongása, lökdösődése,

Apró lábak dobogása, faklumpák csattogása,

Kis kezek tapsolása, kis nyelvek csacsogása,

És mint az udvaron a szárnyasok,

Amikor árpa hull eléjük,

Előfutottak a gyerekek.

Kisfiúk és kislányok mind,

Rózsás arccal, lenfürtös hajjal,

Csillogó szemmel, gyöngyfehér fogakkal,

Bukdácsolva, szökdelve, vígan futottak

A csodás zene után,

Kiáltással és nevetéssel.

XIII

A polgármester némán állt, a tanácstagok,

Olyanok lettek, mint a fahasábok,

Nem tudtak egy lépést sem tenni, sem kiabálni,

A vidáman ugrándozó gyerekekre pillantani.

- Csak a szemük tapadt, követte még

A sípos mögött az apróhad boldog tömegét.

De jaj, a polgármester szíve dobogott,

És a tanács keble hevesen hortyogott,

Amikor a sípos a Fő utcáról letért

Oda, ahol a Weser sodorta vizét,

Épp fiaik és lányaik útjára!

Ám dél felől elfordult Nyugatra,

És a Koppelberg-hegy felé vándorolt,

És utána mindenütt gyermekhad araszolt.

Nagy volt az öröm minden szívben:

„Az óriási csúcson át nem libben,

Hogy abba hagyja a sípolást, kényszerítve lesz,

És majd meglátjuk, megállnak a gyerekek!”

De íme, amikor a hegyoldalhoz jutottak,

Egy csodás kapu rései szélesre tágultak,

Mintha egy barlang, mely üregessé dermedett,

A sípos belépett, és követték a gyerekek,

És mikor az utolsó is bent volt,

A hegyoldal ajtaja becsukódott.

2026. január 23.

Mesterséges intelligencia nyersfordításából szerkesztette: Kohut Katalin

 

15.Elizabeth Barrett Browning: A Gyermekek Kiáltása (fordítás)

15. Elizabeth barrett Browning: from The Cry of the Children

Do ye hear the children weeping. O my brothers,

Ere the sorrow comes with years?

They are leaning, their young heads against their mothers,

And that cannot stop their tears.

The young lambs are bleating in the meadows,

The young birds are chirping im the nest,

The young fawns are playing with the shadows,

The young flowers are blowing the west –

But the young, young, children, O my brothers,

The are weeping bitterly!

They are weeping in the playtime of the others,

In the country of the free.

Do you question the young children in the sorrow,

Why their tears are falling so?

The old man may weep for his to-morrow

Which is lost in Long ago.

The old tree is leafless in the forest,

The old year is ending in the frost,

The old wound, if stricken, is the sorest,

The old hope is hardest to be lost.

But the young, young childlren, O my brothers.

Do you ask them why they stand

Weeping sore before the bosoms of their mothers,

In our happy Fatherland?

They l ook up with their pale and sunken faces,

And their looks are sad to see,

Fort he man’s hoary anguish draws and presses

Down the cheeks of infancy.

’Your old earth,’they say, ’is very dreary;

Our young feet,’ they say, ’are very weak!

Few paces have we taken, yet are weary – 

Our grave-rest is very far to seek.

Ask the aged why they weep, and not the children;

Fort he outside earth is cold;

And we young ones stand without, in our bewildering,

And the graves are for the old.’

’True,’ say the children, ’it may happen

That we die before our time.

Little Alice died last year – her grave is shapen

Like a snowball, in the rime.

We looked into the pit preparad to take her.

Was no room for any work in the close clay!

From the sleep wherein she Beth none will wake her,

Crying, „Get up, little Alice, it is day.”

If you listen by that grave, in sun and shower,

Could we see her face, be sure we should not know her,

And merry go her moments, lulled and stilled in

The shroud by the kirk-shime!

’It is good when it happens,’ say the children,

’Thar we die before our time.’

Alas, alas, the children! they are seeking

Death in life, as best to have.

They are binding up their hearts away from breaking,

With a cerement from a grave.

Go out, children, from the mine and from the city,

Sing out, children, as the little thrushes do.

Pluck your handfuls of the meadow-cowslips pretty,

Laugh aloud, to feel your fingers let them through!

But they answer, are your cowlips of the meadows

Like our weeds a-near the mine?

Leave us quilet in the dark of the coal-shadows,

From your pleasures fair and fine!...

15.Elizabeth Barrett Browning: A Gyermekek Kiáltása

Halljátok-e sírni, ó testvéreim a gyermekeket,

Mielőtt a bánat évei jönnének?

Anyák kebelére támaszkodnak a fiatal fejek,

S ez sem állítja meg könnyeiket.

A fiatal bárányok bégetnek a réteken,

A fiatal madarak csiripelnek a fészekben,

A fiatal őzikék árnyakat kergetnek,

A fiatal virágok fújnak a nyugati szélben –

De testvéreim, a fiatal, fiatal gyerekek

Sírnak bánatukban!

Mások játéka alatt pityeregnek

A szabadság országában.

Kérdezitek-e a bánat miatt a fiatal gyermekeket,

Oly gyakran miért ejtenek könnyeket?

Sírhatnak a holnapért az öregek,

Mely messze múltba süllyedt, rég elveszett.

Az öreg fa az erdőben lombtalan,

Az öreg év fagyban ér véget,

Az öreg seb, ha ütés éri, szenved kínosan, 

Az öreg remény elvesztése a legnehezebb.

De testvéreim, a fiatal, fiatal gyermekek,

Kérdezitek tőlük, miért nagy súly a lelkükön,

Sírva a szülői kebleken

A boldog Atyaföldjökon?

Föltekintenek sápadt, beesett arccal,

S tekintetüknek szomorú a nézése;

Mert az ember húzza, nyomja őszült bánatával

A csecsemő képére.

 „A régi földetek,” mondják, „nagyon sivár;

Fiatal lábaink,” szólnak - , „nagyon gyengék!

Kevés lépést tettünk, s már  a fáradtság kizár–

Sírunk nyugvóhelye nagyon messze még.”

Kérdezd az öregeket, miért sírnak, ne a gyerekeket;

Mert hideg a külvilág, 

S mi, fiatalok, kint állunk, elveszettek,

S a sír csak az öregekért kiált.

„Igaz,” mondják a gyermekek, „megtörténhet,

Hogy idő előtt leszünk halottak, 

A sírja formája a tavaly meghalt Kis Alicének,

Mint egy hógolyó, dértől fagyosan,

Belestünk a gödörbe, hogy előhívjuk majd, 

Nem volt hely semmiféle munkához a szoros agyagban!

A sírban fekszik, lelke örök álomra hajt,

Kiáltva: „Kelj fel, kis Alice, a világosságban.”

Ha a sírnál napsütésben és záporban várakoznál, 

Ha látnánk arcát,  fel nem ismernénk bajtársnak.

És vidám pillanatait elringatva a csendesek, 

A temetői lepel alatt állnak.

„Jó, ha így történik,” mondják a gyermekek,

„Hogy idő előtt halál várhat.”

Jaj, jaj a gyermekek! Életben halált keresnek,

Amit legjobbnak gondolnak,

Szívüket megkötve remélnek, 

Védőként sír leplet használnak.

Menjetek ki a bányából és városból gyermekek,

Mint a kis csuszka, énekeljetek,

Réti kankalinokat szedjetek, 

Nevessetek hangosan, hogy ujjaitok között érezhetitek!

A réti kankalinjaitok – így válaszolnak -

Olyanok-e, mint a mi gyomnövényeink a bánya mellett?

Nem élünk másnak, csak sötét szénárnyéknak,

Távol vannak tőlünk a ti szép, boldog örömeitek!

2026. január 22.

Mesterséges intelligencia nyersfordítása alapján írta: Kohut Katalin

 

14. Emily Brontë: „Jöjj ide, gyermek – ki ajándékozott meg téged?” (fordítás)

14. Emily Bronte: ’Come hither, child – who gifted thee’

’Come hither, child – who gifted thee

With power to touch that string so well?

How darest thou rouse up thoughts in me,

Thoughts thar I would, but cannot quell?’

’Nay, chide not, lady; long ago

I heard those notes in Ula’s hall;

And, had I known they’d waken woe

I’d weep, their music to recall.

’But thus it was: one festal night

When I was hardly six years old,

I stole away from crowds and light

And sought a chamber dark and cold.

’I had no one to love me there;

I knew no comrade and no friend;

And so I went to sorrow where

Heaven, only heaven, saw me bend.

’Loud blew the wind; ’twas sad to stay,

From all thar splendour barred away.

I imaged in the lonely room

A thousand forms of fearful gloom;

’And, with my wet eyer raised on high,

I prayed to Good thar I might die.

Suddenly, in that silence drear,

A sound of music reached my ear;

’And then a note; I hear it yet,

So full of soul, so deeply sweet,

I thought thar Gabriel’s self had come

To take me tom y father’s home.

’Three times it rose, that seraph-strain,

Then died, nor lived ever again;

Bit still the words and still the tone

Swell round my hear when all alone.’

14. Emily Brontë: „Jöjj ide, gyermek – ki ajándékozott meg téged?”

"Jöjj ide, gyermek – ki ajándékozott téged,

Hogy a húr zengését így érintsd meg?

Hogy merészelsz ébreszteni bennem féltett érzetet,

Olyan gondolatokat, melyektől az elme megremeg?"

"Ne fedj meg, asszony; réges-régen

Hallottam már ezeket Ula csarnokában;

S ha tudtam volna, hogy fájdalmat ébresztenek,

Ha zenéjüket felidézem, könnyem sírná egyfolytában.

Így történt: egy ünnepnek éjszakáján,

Alig voltam hatéves akkor én;

Elszöktem a tömegtől a fénynek ajtaján,

S egy sötét, hideg szobába rejtett a mély.

Nem volt ott senki, aki szeretett volna;

Nem ismertem társat, sem barátot;

Így mentem a szomorúságba,

Ahol csak a menny, csak a menny látta, hogy meghajlok.

Hangosan fújt a szél; ott maradni szomorú voltam,

Elzárva minden ragyogástól, csendben vártam;

Elképzeltem a magányos szobában,

A félelmes homály ezer alakját láttam.

És könnytől nedves szemmel, felfelé tekintve,

Istenhez imádkoztam: hadd halhassak meg;

Hirtelen, e sivár csendben megérintve,

A zene hangja érintette meg szívemet.

Majd egyetlen hang – még ma is hallom,

Oly lélekkel teli, oly mélyen édes volt;

Gabriel szólított meg – híven vallom,

S az Atyámhoz visz haza, hol minden megoldódott.

Háromszor szállt fel az a szeráfi dallam,

Aztán elhalt, s többé sosem hallhattam;

De a szavak, s a hang még most is rám hat,

Körüláradja szívemet, mikor egyedül vagyok magam."

2026. január 21.

Kohut Katalin mesterséges intelligencia nyersfordításával

 

13. Anne Bradstreet: iFam, Samuel Angliába indulása alkalmából, 1657. november 6. (fordítás)

13. Anne Bradstreet: Upon My Son Samuel his Going for England, Novem. 6, 1657.

Thou mighty God of sea and Land,

I here resing into thy hand

The son of prayers, of vows, of tears,

The child I stay’d for many years.

Thaou heard’st me then, and gav’st him me;

Hear me again, I give him thee.

He’s mine, but more, O Lord, thine own,

For sure thy grace on him isi shown,

No  friend I have like thee to trust,

For mortal helps are brittle dust.

Preserve, O Lord, from storms and wrack,

Protech him there, and bring him back;

And if thou shalt spare me a space,

That I again may see his face,

Then shall I celebrate thy praise,

And bless thee for’t even all my days.

If otherwise I go to rest,

Thy will be done, for that is best;

Persuade my heart I shall him see

For ever happefy’d with thee.

13. Anne Bradstreet: iFam, Samuel Angliába indulása alkalmából, 1657. november 6.

Tengerek és Föld Ura, hatalmas Isten,

Kezedbe teszem most mindazt, miben hittem;

Az imák fiát, a fogadalmakat, a könnyeket,

Akire hosszú évekig vártam, a gyermeket.

Meghallgattál akkor; őt ajándékoztad nekem, 

Hallgass meg újra: visszaadom híven;

Az enyém volt — de még inkább a Tiéd, Uram,

Hisz kegyelmed jele rajta nyilvánvaló utad, 

Nincs barátom, kiben úgy bízhatnék, mint Benned,

Mert minden földi segítséget törékeny por lep meg.

Őrizd meg a viharoktól és a hajótöréstől,

Óvd meg ott, hozd vissza a tengerekről.

S szánd  meg Idővel az anyját,

Hogy újra láthassa az arcát,

Dicséretem majd zengem,

S áldd érte minden napon éltem.

Ha pedig másként történne a dolog:

Legyen meg a Te akaratod — az a legjobb.

Hajlítsd meg szívem, hogy higgyem: viszontlátom egyszer

Örökké boldogan, Tenálad, a mennyben.

2026. január 21.

Kohut Katalin mesterséges intelligencia nyersfordításával

 

12. Robert Bloomfield: A vak gyermek (fordítás)

12. Robert Bloomfield: The Blind Child

Where’s the blind child, so admirably fair,

With guileless dumples, and with flaxen hair

That waves in every breze? He’s often seen

Tjat waves in every breeze? He’s often sen

Beside yon cottage wall, or ont he green,

With others match’d in spirit and in size,

Health on their cheeks, and rapture in their eyes.

That full expanse of voice, to childhood dear,

Soul of their sports, is duly cherish’d here:

And hark! that laugh is his, thar jovial cry;

He hears the ball and trundling hoop brush bay,

A very child in everything but sight;

With circumcribed, but not abated powers –

Play, the great object of his infant hours!

In many a game he takes a noisy part,

And shows the native gladness of his heart;

But soon he hears, on pleasure all intent,

The new suggestion and the quick assent;

The grove invites, delight fills every breast –

To leap the ditch, and seek the downy nest.

Away they start: leave halls and hoops behind,

And one companion leave – the boy is blind!

His fancy paints theit distant paths so gay,

That childish fortitude awhile gives way:

He feels the dreadful loss; yet short the pain,

Soon he resumes his cheerfulness again,

Pondering how best his moments to employ,

He sings his little songs of nameless joy;

Creeps ont he warm green turf for many and hour,

And plucks by chance the white and yellow flower;

Soothing their stems while resting on his knees,

Ha binds a nosegay which he never sees;

Along the homeward path then feels his way,

Liftint his brow against the shining day,

And with a playful rapture round his eyes,

Presents a sighing parent with the prize.

12. Robert Bloomfield: A vak gyermek

Hol van a vak gyermek, oly csodásan szép,

Ártatlan gödröcskékkel, lenhajjal csodálatos kép, 

Mely minden szellőben lebeg? Gyakran látták éppen

Ama kunyhó fala mellett, vagy a zöld réten

Másokkal együtt, kik lélekben és termetben hasonló,

Egészség az arcukon, ragyogás a szemükben nem vádoló.

Az a telt hang, a gyermekek kedvence itt,

Játékuk lelke, gondosan őrzött kincs;

És hallod! Az a nevetés az övé, az a vidám kiáltás;

Hallja a labdát és a guruló karika susogását,

Mindenben gyermek, kivéve a látást,

Erői korlátozottak, de semmi sem csorbítja vágyát –

A játék, kisded óráinak legfőbb célja!

Sok játékban zeng velük a hangja,

És szíve veleszületett örömét mutatja;

Ám hamarosan, a mulatságba tetőfokán

Meghallja az új ötletet és a gyors döntése nyomán;

A képzelet szárnyán követi a természetet,

De kedve nem hagyja el, és dalol tovább a gyerek.

A liget hívogat, az öröm betölt minden mellet –

Átugrani az árkot, megkeresni a pelyhes fészket.

Elindulnak: otthagyják a labdát és a karikát,

És egy társat is hátrahagynak – a vakság fiát!

Képzelete oly vidámmá festi a távoli ösvényeket,

Hogy gyermeki bátorsága egy ideig megreked;

Megérzi a rettenetes veszteséget; ám a fájdalom rövid,

Hamar visszatér jókedve megint,

Eltűnődve, miként töltse el legjobban napjait;

Zengi apró, névtelen örömök dalait;

Hívogatja órákon át a meleg, zöld gyep,

S véletlenül fehér és sárga virágot szed;

Szárukat simogatja, térdére helyezve,

Csokrot köt belőlük, melyet nem lát a szeme;

Majd hazafelé tapogatva az utat meglelve,

Homlokát a fényes nappal szembe emelve,

S játékos ragyogással arcán a szelídség

Sóhajtó szülőjének nyújtja át a kincsét.

2026. január 20.

Kohut Katalin mesterséges intelligencia nyersfordításával

 

11. Mathilde Bling: Utcagyerekek tánca (fordítás)

 11. Mathilde Blind: The Sreet Children’s Dance

Now the earth in fields and hills

Stirs with pulses of the Spring.

Nest-embowering hedges ring

With interminabla trills;

Sunlight runs a race with rain,

All the world grows young again.

Young as at the hout of birth:

From the grass the daisies rise

With the dew upon their eyes,

Sun-awakened eyes of earth;

Fields are set with cups of gold;

Can this budding world grow old?....

Can this earth run o’er with beauty,

Laugh through leaf and flower and grain,

While in close-pent court and lane,

In the air so thick and sooty,

Little ones pace to and fro,

Weighted with their parent’s woe?

Woe-predestined little ones!

Putting forth their buds of life

In an atmosphere of strife,

And crime-breeding ignorance;

Where the bitter surge of care

Freezes to a dull despair.

Dull despair and misery

Lies about them from their birth;

Ugly curses, uglier mirth,

Are their earliest fullaby;

Fathers have they without name,

Mothers crushed by want and shame.

Brutish, overburneded mothers,

With their hungry children cast

Half-nude tot he nipping blast;

Little sisters with their brothers

Dragging in their arms all day

Children nigh as big as they.

Children withered by the street:

Shouting, flouting, roaring after

Passers-by with gibes and laughter,

Diving between horses’ feet,

In and out of frays and barrows,

Reclessly, like London sparrows…

Blossoms of humanity!

Poor solled blossoms in the dust!

Through the thick defiling crust

Of soul-stifling poverty,

In your features may be traced

Children’s beauty half effaced –

Childhood, stunted in the shadow

Of the light-debarring walls:

Not for you the cucckoo calls

O’er the silver-threaded meadov;

Not for you the lark on high

Pours his music from the sky.

Ah! you have your music toot

And come flocking round that player

Grinding at his organ there,

Summer-eyed and swart of hue,

Rattling off his well-worn tune

On this April afternoon.

Lovely April lights of pleasure,

Flit o’er want-beclouded featurs

Of those little outcast creatures,

As they swing with rhytmic measure,

In the courage of their rags,

Lightly o’er the alippery flags.

Little footfalls, lightly glancing

In a luxury ofo motion,

Supple as the waves of ocean,

In your elemental dancing,

How you fly, and whell, and spin,

For your hearts too dance within!

Dance along with mirth and laughter,

Buoyant, fearless and elate,

Dancing in the teeth of fate,

Ignorant of your hereafter,

That with all its tragic glooms

Blinding on your future looms.

Fast and future, hence away!

Joy, diffused theroughout all the earth,

Centre in this moment’s mirth

Of ecstatic holiday:

Once in all their live’s dark stroy

Touch them, Fate! with April glory!

 11. Mathilde Blind: Az utcagyerekek tánca

Most a földön, mezőkön, hegyeken át
A tavasz lüktet, remeg, visszavár.

Fészekkel ékes sövények zengenek,

Csengő trillákban szüntelen esengenek;

A napfény s az eső versenyt fut,

S a  világ megint ifjúságra jut.

Fiatal, mint születése óráján,

A fűből százszorszép kel némán;

Harmattal telt szemükben dereng a fény,

A Föld-nap-ébredt szeme lágyan néz;

Aranycsészékkel telnek meg a rétek —

Megöregedhet-e valaha ez az ég és ez a lélek?

Futhat-e túlcsorduló szépségben a föld,

Nevethet-e levélben, virágban, kalászt ölt?

Míg zárt udvarokban, szűk sikátorokban,

A kormos, sűrű levegőben járnak a lábak nyomában;

Kis lábak, súlyosak a szülők bánatától,

Hol a Nap ritkán áll, szaladnak a világ porától.

Bánatra rendelt kis lények,

Életük rügyeit bontják csendben, fények;

A viszály és bűnt termő tudatlanság közt,

Hol a gond keserű árja dermedt köntösben ölt;

Tompa kétségbeesés fagy rájuk hirtelen,

S a remény lángja halványan pislákol csak bennük néha elfeledten.

Tompa kétségbeesés és nyomor

Életük, mely nagyon komor;

Első altatódaluk nem volt más,

Rút álom, még rútabb mosolygás;

Név nélküli apák,

Vágytól, szégyentől űzött anyák.

Anyák durván, túlterhelten,

Szabadba vetve gyermekeikkel;

Félmeztelenül a csípős szélbe,

Kis nővérek és fivérek egész nap menetelnek benne;

Karjukban cipelve az alig kisebb testeket,

Szaladnak, míg a Nap a lélekhez érve megszeret.

Utcáról sorvadt gyerekek,

Kiabálnak, csúfolódva cselekszenek;

Járókelők után üvöltenek, gúnyos megvetéssel,

Lovak lába közt cikáznak fürge szökdeléssel;

Veszekedések és kordék szüntelen,

Gondtalanul, mint londoni verebek büntelen...

Az emberiség virágai!

Szegény, porba hullott virágai!

A lélekfojtó szegény csapat

Szennyes kérgén át matat;

Arcukon még ott a jele,

A gyermek-szépség lelke.

Gyermekkor, falak bezárva,

Árnyékában megnyomorítva;

Nem nektek kakukkol a madár,

Ezüstszálas rétek felett a csöndben vár;

Nem nektek önti dalát a pacsirta,

Magasan az égen, fényben megírva.

Ah, de nektek is van zenétek,

A zenész köré összegyűltetek;

Verklijét tekeri a mester,

Nyárszerűn, barna arccal, éretten;

Kopott dallamával virnyákol

Ezen az áprilisi délutánon.

Az április gyönyörű fényei

Átsuhannak a szükségtől elhomályosult kis arcai;

Ahogyan ritmusra váltanak,

Rongyaik bátorságában könnyedén cikáznak, szinte tálcolnak;

A csúszós köveken

Szaladnak, bátran, a világra nyitott szemükkel.

Apró lépések, könnyű suhanás,

Örömteli pazar mozgás;

Hajlékony, mint a tenger habjai —

Táncolva repülnek, pörögnek, forognak a gyermekek tagjai;

Mert bennetek is táncol a szív,

És minden mozdulat életre kél ív.

Táncoljatok nevetve, örömben,

Könnyedén, bátran, emelt fővel;

A sors fogát sem firtatva,

Nem gondolva a holnapra;

Mely minden tragikus homályával

Már vakon közelít felétek, nyomával.

Távozz hát, jövő! Most el!

Most a Földön az öröm ünnepel,

Sűrűsödjék e pillanat gyönyörében,

E mámor mindent feloldó hevében;

Egyszer, sötét életük során egyetlenszer,

Érints meg őket, Sors, áprilisi fényjel!

2026. január 19.

Kohut Katalin mesterséges intelligencia segítségével

 

Kohut Katalin: Eltemetett jövő

Kohut Katalin: Eltemetett jövő 

Írnék fájdalom nélkül,

de minden már rögzítve van:

egy hatalmas tükörben

állunk szemben magunkkal.

Mégis nyitva maradt az út

gyilkosaimnak az aranykorba,

amelynek egyetlen kódja van:

az emberség,

az a tisztesség, amely egykor létezett.

A tükör nem nemesít,

nem ad felmentést.

Ezért félretolják.

Az időt húzzák,

évek múlnak el így.

Pedig szóltam a szívről,

a merényletekről ellene.

Tudják, mit tettek,

és épp ezért

nem hatja meg őket

saját képmásuk.

A gazdagok megvásárolják

az örök életet és a kegyelmet.

Maguknak bocsátanak meg.

Olyan világ készül,

ahol a bűn génje

pontosra lesz igazítva,

és többé nem látszik

a következmény.

Bárki bármit megtehet.

A tettek elhallgatva,

az igazság árucikk.

A figyelem megvásárolható,

mint az értéktelenség

jövőjét hirdető

nyelvi programok.

Itt rég elvetélt

a tehetség, a beszéd, az ének.

Szerveik lebontva

várnak a pusztulásra.

Csoda itt nem lehet.

Nem olvassák, nem látják

a letűnt világ tisztességét.

Az emberség halálra ítélve,

csúfolva, gyalázva.

Tiltott tudássá lett

a tettekről szóló vallomás.

Most már ők az emberek,

miután győzelmi tort ültek,

és eltemették a múltat —

vele együtt

a jövőt is.

2026. január 18.